Fejér Megyei Történeti Évkönyv 12. (Székesfehérvár, 1978)

Tanulmányok - Heiczinger János: Fejezetek a cigánykérdés alakulásáról

ezredéves fordulója megünneplésére készülődő tizenhét és félmilliós országnak nem okozhatott volna megoldhatatlan nehézséget." Ebből a kiadványból mellékelten közlöm a jelenlegi Fejér megye területének megfelelő rész adatait, anélkül, hogy megkísérelném számoszlopait egybevetni a három emberöltővel korábban készültekével. Csupán arra hívom fela figyelmet, hogy II. József idejében 150 hold szántóföld volt cigánykézen, ez 15 holdra apadt. A huzamosabban egy helyben tartózkodó cigányok között most találkozunk első ízben a teknővájó cigányokkal. Az oláhcigányok ezen ágazata most szerepel először tömegesebben. A többiektől abban is különböznek, hogy Romániában, a román egyház rabszolgáiként elhagyták a cigány nyelvet és románul beszélnek. Mindig arra vonultak, amerre az utak vagy patakok mellett jegenyenyárfák voltak. A kivágásra érett nagy fa gazdájánál vagy a gazdaközösségnél, esetleg az uradalom gazdatisztjénél megjelent a cigány. Vele megegyezett, hogy a fát pénzért megveszi, vagy részes felmunkálásra elvállalja. Az alku megtörténte után megjelent a helyszínen a kocsira rakodott család is. Legelőször megépítették hajlékukat gyeptéglákból és faágakból, azután hatalmas fejszékkel ledöntötték a fát, hozzáláttak annak feldolgozásához. Kettéhasítva itatóvályúk, több darabra tagolva disznóforrázó teknők készültek belőlük. Az edény öbléből kikerült darabokból kisebb teknők, melencék, majd fakanalak és orsók lettek. Ezeket a család asszonyai széthordták a szomszédos falvakban, tanyákon és elárusították pénzért vagy, elcserélték élelmiszerekért. Ezek — többnyire Orsós, Kalányos vagy valami román névre hallgató cigányok — dolguk végeztéig maradtak egy helyen. Az 1867 után Magyarországra szivárgott cigányokat dr. Herrmann úgy jellemzi, mint némely megengedett vagy meg nem engedett primitív iparágak nomádjait. A nomád mivoltot, vagyis a kóborságot az ügyfelek több vármegye területére szétszórtsága kívánta meg, ami egyben okozója lett hontalanságuknak is. Az állampolgárság alapjául szolgáló községi illetőséget ugyanis csak több évi egyhelyben lakással és ott a közterhekhez hozzájáruással lehetett megszerezni, mire a kóbor cigánynak nem nyílott alkalma. A községek sem bántak bőkezűen ezzel a joggal, mivel az rájuk előre beláthatatlan anyagi kötelezettségekkel (mint a kórházi ápolási, temetési, rabtartási költségek) járt. Ebbe a cigány csak beleszülethetett. Ez magyarázza, hogy a községi jegyző és bíró ugyan átvette a csendőr jár őrtől a hozzájuk — mint bevallott illetőségi helyére — toloncolt cigányt, de azok távozása után kiverették a község határából. Nem történt másként azzal a kóbor cigánycsaláddal, melynél az asszony a lebetegedés jeleit mutatta, nehogy az ott született és anyakönyvelt cigány után annak egész élete tartamára fenyegesse a község pénztárát a fizetési kötelezettség. így hányódtak, vetődtek cigányaink még századunk elején is. Ekkor megszaporította számukat a Balkán-háborúk elől hozzánk húzódók tömege. E kor újságjai hír- és törvénykezési rovatainak állandó szereolői voltak a terhükre rótt rablásokkal, rablógyilkosságokkal. A csordultig telt pohárba az utolsó cseppet jelentette, mikor 1907. július 18-ról 19-re virradó éjjelen a Pest megyei Dános és Vacs puszták között az útszélen fekvő csárda tulajdonosát, feleségét és hajadon leányukat, valamint egy közeli pusztáról arra hajtó tejeskocsist, aki a szokatlan időben észlelt világosságra benyitott a csárdába, állati kegyetlenséggel meggyilkolták és a kirabolt