Fejér Megyei Történeti Évkönyv 12. (Székesfehérvár, 1978)
Tanulmányok - Heiczinger János: Fejezetek a cigánykérdés alakulásáról
A fentiekben szereplő Rácz András káplán csákvári plébános, majd székesfehérvári kanonok lett. Az alcsúti cigány iskoláról nem maradt feljegyzés. Alcsúton az udvari káplánságban utóda, Pintér Ferenc már nem mutatkozott olyan lelkes segítőnek a cigányok nevelésében. 1893. november 8-án így ír Steiner Fülöp székesfehérvári püspöknek: ,,. . .legnagyobb szomorúsággal azonban az tölt el, hogy a múlt napokban beszéltem nagyságos Libits Adolf uradalmi igazgató úrral, hogy a jóságos fenséges úr egy új tervezetet nyújtott át neki a cigányok telepítésére nézve, és hogy a cigányok folyton itt és itt időznek. Ez pedig jó kimenetelű nem fog lenni, mert a szegénység itt úgyszólván követelőző már, mondván, ha a cigányoknak jut, nekünk miért nem?" A püspök november 12-én kelt latin nyelvű válaszában utasítja a káplánt, hogy az uradalmi igazgató közvetítésével mély tisztelettel tájékoztassa a főherceget a nép elkeseredettségéről a cigányok esetleges telepítésével kapcsolatban. Ha azonban a főherceg ennek ellenére megvalósítja tervét, kérje meg, tegyen meg mindent a királyi herceg, hogy a cigány telepesek igazi katolikus életet éljenek. 218 Az előző oldalakon egy kísérletről adtam számot, melynek célja az országban kóborló oláh cigányok megtelepítése volt. A kísérletnek különös érdekességet adott az, hogy végzője magas származású, nagy vagyonú és kimagasló közjogi méltóságot viselő személy volt. Érdeklődése a cigányok felé férfikora elején volt, mikor az egyén leghajlamosabb a regényes cselekedetekre. Korához képest magas rangú parancsnokként feladata volt, hogy a vele egykorú tapasztalatlan és többségében műveletlen ezer újoncból katonaidejük három éve alatt egy hadra fogható zászlóaljat faragjon. Ezen munkájában nagy akadályt jelentettek az akkor szokásos alaki gyakorlatokat minduntalan elrontó, ügyetlenkedő cigány katonák. Nagy számuk még súlyosbította dolgát. Hogy gondolkodásukat megérthesse, megtanulta nyelvüket. Ezen közben érdekesnek találta e népet és filológiai és antropológiai érdeklődése végül is olyan ismeretekhez juttatta, hogy úgy itthon, mint külföldön, tudós híre kerekedett. Megörökölvén a család alcsúti birtokát, szívesen látta az arra vándorló cigánycsapatokat. Közülük a jó fogadtatás hírére számosan fordították szekerük rúdját Alcsút felé. Egy szigorú télen a hozzá menekülteket megkísérelte ott marasztalni a gazdaságban adódó munkák végzésére. Bár mindenképpen igyekezett kedvükben járni — miként maga is bevallotta —a próba nem sikerült. Ennek fő okát abban látom, hogy a kísérletbe bevontak vándor iparosok és kereskedők voltak, nem értettek azokhoz a növényápolási munkákhoz, mikhez testük sem törődött hozzá, s amiket már gyerekkorukban summás munkások végezni szoktak. Annak kinyomozása, hogy a közel száz éve ott maradtak utódai fellelhetőek-e még a községben — és ha igen, miként boldogultak — már a helytörténetírókra várakozik. Ez a kísérlet már csak azért sem végződhetett a tőle várt eredménnyel, mert a birtok nem tudott volna egész esztendőn keresztül oly nagy számú embernek munkaalkalmat biztosítani. A többi nagybirtokosokat sem szabad kárhoztatni, hogy nem követték a főherceg példáját, hiszen ezekben az évtizedekben már az itthon kenyeret nem találó falusi szegény emberek tízezrével vándoroltak évente Amerikába. Miért vesződtek volna cigányokkal pusztáikon, mikor a kasza-, kapanyélhez szokott helybeli lakosokban is válogathattak?
