Fejér Megyei Történeti Évkönyv 12. (Székesfehérvár, 1978)

Tanulmányok - Heiczinger János: Fejezetek a cigánykérdés alakulásáról

a cigányok népének megrendszabályozása az óhajtott módon végbevihető. Ezután fentiekkel megegyezően kövessenek el mindent uraságotok a maguk területén az előadott szükséges eredmények elérhetéséért, melyről annak idején tegyék meg jelentésüket."

1

''

2 Ma is csodálnunk kell Mária Terézia bátorságát, mellyel a dologba fogott. Már ahhoz is kellett bátorság, hogy szakítson apja és nyugati uralkodótársai abolicionista felfogásával és belássa, hogy abban a korban már nem volt hova száműzni a cigányokat. Még nagyobb bátorságról, mondhatjuk vakmerőségről adott tanúbizonyságot, amikor ebbe a munkába a rendelkezésre álló akkori vármegyei ügyvitellel belekezdett. Mert a királyi helytartótanács még valahogy ellátta a „közlőmű" szerepét. Annak élén a királynő veje állt, az osztályokat arisztokraták és papok vezették, akik jó fizetést kaptak a királytól és nyugdíjra számíthattak. Ezzel szemben Fejér megye ügyeit az alispán, a főjegyző és a két szolgabíró intézte, ahogy tudta. Még ide számíthatjuk a szolgabírák hajdúit, mert az ő somfabotjaiknak nagyobb szerep jut a cigányügy rendezésében, mint bármelyik helytartótanácsi írnok klasszikus szépségű latin körmondatának. A bátorságon túl még az imént olvasott rendeletből kivilágló bölcsesség előtt is meg kell hajolnunk. Ugyanis ma sokan megütődve, de legalább is értetlenül olvassák a cigány név eltörlését kinyilvánító mondatot. Zsarnokságnak tűnik, hogy egy népet és annak nevét csak úgy kitöröljék a népek közösségéből. Azért is csodálkozunk, mert nem látjuk be szükségességét. Pedig sérelem nem érte ezzel a cigányokat. Ezen egyáltalán nem megtisztelő értelmű név Európába jövetelükkor ragadt rájuk és magukról beszélve soha sem használták, hiszen ,,rom"-nak, embernek emlegették magukat. Megütközésünk is feloldódik, ha eszünkbe jut, hogy abban a rendi korban keletkezett a királyi parancs, melyben az alattvaló beleszületett a társadalomnak egy szigorú törvényekkel, még szigorúbb szokásokkal körülbástyázott családjába, illetőleg a családot körülvevő népcsoportba, melyből kijutni nagyon nehezen, sokszor csak királyi kegyelemmel lehetett. És a cigányok ezen a társadalmon is kívül, ez alatt álltak mint tisztességtelen népség, miként azt a megelőző fejezetben a történetíró Istvánffy véleményéből .megismertük. Emiatt nem lehettek sem a céhek, sem a császári hadsereg tagjai. A királynő ezen gesztusa, mellyel a cigány népet ebből a becstelenségéből kiemelte, részben megkönnyítette, részben nehezítette a vármegye dolgát. Megnehezítette, mert le kellett volna győzniük a székesfehérvári céhbeli mesteremberek ellenállását is, hogy cigánygyermeket inasnak vegyenek magukhoz. Mint később látni fogjuk, nem is sikerült. Könnyebbé vált a vármegye véradójának kiegyenlítése, vagyis a megyére kivetett újonclétszám előállítása. Mert az 1762. február 5-én kelt intimátumból megtudjuk, hogy „ezen jóságos császári és királyi rendeletet, az ez irányú külön parancsra, a katonai hatóságok is figyelembe tartoznak venni, avégre, hogy ezen említett nép máskülönben alkalmas fiait vegyék be katonának".

1

'

1

' Persze a katonai hatóságok is ésszel éltek, és minden nyolc magyar után csak egy cigány újoncot fogadtak el. A rendeletet az 1762. január 11-i közgyűlés tárgyalta és elrendelte, hogy a két szolgabíró tétesse közhírré a megye területén, hogy aki a cigányokat a „csalás eme nevén" meri nevezni, egy forint büntetést fizet.

144 VI179