Fejér Megyei Történeti Évkönyv 12. (Székesfehérvár, 1978)

Tanulmányok - Heiczinger János: Fejezetek a cigánykérdés alakulásáról

jobb útra tértek gyanánt meg akarnának maradni az ország határain és területén belül, ragaszkodjanak állandó lakóhelyükhöz. Ezek felől az összes földesurak igazgatóságai tegyenek a szokásos módon hirdetést."

13

'' A rendeletet Fejér vármegye közgyűlése 1758. május 29-én tárgyalta. Nem intézte el olyan kurtán, mint elődjét, az 1724. évit: ,.Miért is elrendeltetett, hogy az ezen vármegye kebelében leledző cigányok Mária Magdolna napjáig (VII. 22.) keressenek maguknak tetszés szerinti földesurat, tudniillik, akinek a hatalma alatt és keze alatt állandóan lakni akarnának, mert ha a megszabott időpont után onnan elcsavarogva találtatnának, minden javaikkal egyetemben rabságba kerülnek, és mint a kegyes királyi parancsok és rendelkezések áthágói, a kellő büntetés, mint a sátraik elkobzása és 50 pálcaütések elszenvedésére kényszeríttetnek. Néhány mondat erejéig itt meg kell állnunk az események felsorolásában. Ugyanis egy olyan folyamat kezdetének vagyunk a tanúi, mely még ma sem fejeződött be. Azért a nemes vármegye rovására egy mosolyt is megengedhetünk magunknak afölött, hogy nem egészen két hónapot szántak az ügyre. De talán nem is voltak őseink ennyire naivak, hanem úgy vélték, legyen csak meg a határozat, úgysem hajtja azt végre senki. Csak abban tévedtek, hogy már nem a trónján alig megkapaszkodott III. Károllyal álltak szemben, hanem Mária Teréziával, aki — amennyiben erre neki a külpolitika időt és alkalmat hagyott — komolyan vette alattvalói boldogitását. És úgy látjuk, neki a cigány is alattvaló volt. Akarata, miként a későbbiekben megfigyelhetjük, csavarorsóként szorítja célja felé a vármegyét. De mielőtt ezt az utat az intimátumok és közgyűlési határozatok világosságánál bejárjuk, ismerjük meg a feladatot. Kezdjük a cigányokon. Számukról nincs bővebb adatunk. De nem lehettek kevesen, hiszen a román tartományokból átszökött és az osztrák örökös tartományokba bejutni nem tudók mind Erdélyben és Magyarországon kóvályogtak. A vármegyék egymás után alkotják szabályrendeleteiket ellenük és küldik a szomszédoknak hasonló állásfoglalás céljából. Tévednénk, ha valamennyit úgy képzelnénk el, miként őket az akkori idők rajzolói ábrázolták: kiálló csontú gebe vonszolta, szakadozott ponyvával borított rossz kocsi után baktató, ágrólszakadt, torzonborz koldusnépségnek. Az egykori leírásokból más képet kapunk felőlük. 1747 szeptemberében akkor a szomszédos Veszprém vármegyéhez tartozó Lepsény helységben őrszolgálatot teljesítő gyalogos katonák ellátogattak a falu szélén tanyázó cigányokhoz. Arról nem szól az írás, miként történt, de a cigányok egy katonát agyoncsaptak. A tettesek elmenekültek, a helytartótanács pedig körözésüket rendelte el.

136 Ha ezeket a személyleírásokat egybevetjük országunk lakóiról azon idő tájban készült rajzokkal, nem a vászon inges, gatyás, bocskoros parasztok, hanem a falusi nemesekről csináltak között találjuk meg másukat. A jobbágy többnyire vasalás nélküli, úgynevezett fakó szekéren járt. A szűrposztóból készült fehér nemez sátor pedig a keleti népek szelet, esőt át nem engedő jurtáit idézi emlékezetünkbe. A szegény adózó népként emlegetett pórnépet nem volt szokás megkérdezni, ha földesura másféle embereket akart hozzájuk telepíteni. A kéthárom nemzetiségű és felekezetű falvaink sora tanú ma is erre. A letelepedőre azonban nem volt közömbös, hogy a régi lakók minő indulattal fogadják őket. Ez a magyarok és cigányok között általában nem volt el-