Fejér Megyei Történeti Évkönyv 11. (Székesfehérvár, 1977)

Rákóczi tanulmányok - Farkas Gábor: Fejér megye népe a Rákóczi-szabadságharc idején

szári hatóságok intézkedéseit, és lényegében bizalmukról sem igen biztosították őket. A Rákóczi-felkelés nyolc esztendeje, a korábbi Habsburg-ellenes mozgalmak olyan szilárd eltökéltségűvé tették a magyar középnemességet, hogy a szatmári béke után azt legfeljebb passzív resistenciában lehetett tartani, de az uralkodó nem számíthatott aktív, főleg lojális politikai megnyilatkozásaira. A bécsi udvar a béke megkötése után nem számolta fel az ország önállóságát, nem olvasztotta be az örökös tartományok közé. Ezzel lényegében a magyar főurak kívánságának engedett, s a magyar alkotmányra hivatkozva történt az ország kormányzása. A kibontakozás, a békés élet jelei a 18. század első évtizedeiben már szemmel láthatóak. Az uralkodó körök megnyugodtak, de a magyarországi jobbágyság sorsán nem változtattak. A magyar jobbágy, éppúgy mint a nemzetiségiek, továbbra is elnyomatásban élt. A délszláv és a német jobbágyság sorsán sem változtattak. A magyar jobbágy, éppúgy mint sorstársai, olyan ügyet támogatott, amely végeredményben a maguk érdekei ellen irányult. A magyar, német, szlovák, horvát származású földesurak most már nem tettek különbséget a jobbágyság nemzetiségét illetően. Nekik az volt a fontos, hogy a szolgáltatásokat pontosan teljesítsék. A jobbágyság volt az egyetlen, amely sokáig megőrizte a szabadságharc emlékét, tradícióit. A nép — most már nemzetiségi hovatartozás nélkül — együttesen várta vissza „nagyságos fejedelmét, édes urát". Valamennyi antifeudális mozgalomban jelszó lett Rákóczi neve, és a mozgalmak résztvevőit előszeretettel titulálták kurucoknak. A Fejér megyei kuruc katonaság nem tette le a fegyvert. Szekeres István 2 ezer embere nem volt jelen a nagymajtényi síkon, ahol a Károlyi Sándor vezette kb. 10 ezer főnyi katonaság 149 zászlaját a földbe szúrva, várta a császári delegációt, amely a kapituláció értelmében megfosztotta az egységeket fegyvereiktől, zászlaiktól, hadi jelvényeiktől. A Fejér megyei parasztság nagy része fegyveresen tért haza. 1714 nyarán az udvari haditanácsnak kellett közbelépnie, hogy a falvakban a fegyvereket szedjék össze, mivel a parasztok azokat nem szolgáltatták be, hanem készenlétben tartották. A szabadságharc leverése után több mint 50 esztendővel úrbéres mozgalom zajlott le Fejér megye több falvában. A jobbágyok földesuraik ellen szervezkedtek, s a terhek enyhítését, —ha kell, fegyveresen is — ki akarták vívni. 1766-ban Pázmándon titkos összejöveteleket tartottak, ahol az eljövendő kuruc világ berendezkedésének ügyes-bajos dolgait beszélték meg. Itt nyilvánosan is elhangzott a kuruc világ mielőbbi eljövetelének kívánalma. Ugyanekkor Perkátán és Rácalmáson a szerb lakosság hivatkozott a kuruc időkre, amikor Jankovich uraságot okolták a földesúri terhek növekedésért. A vármegyei katonasággal szembeszálltak, és az összesereglett jobbágy- és zsellérnépet kurucoknak kiáltotta ki a falu népe."

1 A szabadságharc eszméjével évtizedek múlva azonosultak azok a népek is, illetve azok utódai, akik akkoriban szembeszállottak vele. Ez mindenképpen a közös sors, az elnyomottság közös érzésének a tudata volt, amely rádöbbentette az egykor idegen népeket, hogy a közös ellenség nem a magyar vagy német, illetve szlovák, horvát, szerb jobbágy, hanem a feudális uralkodó osztály, amelyet a földesúr testesít meg. A közösségi sors gondolata a 18. század végére és a 19. század elejére meg is érlelődött, s a nemzetiségi hovatartozás a későbbi időben nem okozott különösebb gondot a Fejér megyei falvakban.