Fejér Megyei Történeti Évkönyv 10. (Székesfehérvár, 1976)

Közlemények - Kilián István: Iskolai színjátszás Székesfehérvárott a 18. században

tatni tudását. Az akadémia fakultatív diáktársulás volt, itt nyilván csak a jobbak, a szaktárgy iránt érdeklődők szerepeltek. Vizsgafeladat volt a declamatio is. A declamalo diákok valamilyen kérdés felett rendeztek vitát.

33 Ilyen vita zajlott le például Kassán 1699-ben, s abbban kellett döntést hozniuk a diákok egy csoportjának, hogy a Nagy Péter cár ellen Szófija nagyhercegnő által szervezett összeesküvés vezetői és résztvevői milyen ítéletben részesülhetnek. Megérdemlik-e a halált, vagy inkább a könyörületre érdemesek-e? Mi jobb az államnak: ha az összeesükvés vezetőit kivégzik, köztük a cár nagynénjét is, s ezzel egy újabb felkelés, összeesküvés melegágyát készítik elő, vagy, s ez a másik lehetőség, az összeesküvők felett a cár irgalmasságot gyakorol? Az igazságos és véres ítélet vagy a megbocsátó irgalom kedvezőbb-e az állam számára? Hiszen ha a vezetőket életben hagyják, akkor is megvan annak a lehetősége, hogy az összesküvők tovább dolgoznak a cár ellen.

34 Kedvelt témája természetesen a declamationak a hitvita is, hiszen a jezsuita oktatásnak éppen ez az alapvető célja, mint fentebb már jeleztük. Nemcsak a papnak, hanem a világi embernek is meg kell tanulnia, hogy hitét a támadóval szemben megvédelmezze. A hitvitára nagyon gyakran maguk a tanárok mutattak „jópéldát". Sárospatakon 1663-ban a jezsuita Sámbár Mátyás és a kálvinista Posaházi rendeztek látványos hitvitát.

30 Jó pedagógiai módszernek bizonyult a színjátszás is. Míg a tanulók egy-egy dráma előadására felkészültek, megismerkedhettek a drámatéma korával, körülményeivel. Elsajátíthatták a színpadi mozgás, a gesztikulálás, az artikuláció legalapvetőbb elemeit. A színjáték során nemcsak tárgyismeretük gyarapodott, hanem fejlődött stílusérzékük, retorikai készségük, mozgáskultúrájuk. Összeségében tehát a 17—18. századi dikákok a színjátszás révén olyan tulajdonságokra, ismeretekre tehettek szert, amelyeket az életben is kamatozhattak.

3

'

1 E pedagógiai módszer, „műfogás" fontosságára utal az a tény is, hogy a jezsuita tanárképzés egyik tantárgya a dramaturgia volt. A tanárnak ismernie kellett a drámaírás és rendezés mesterfogásait, a színpadtechnika módszereit, hogy alkalomadtán helyhez és időhöz alkalmazott darabot tudjon maga is írni és rendezni. Ahol a jezsuiták a lábukat megvetették, s iskolát nyitottak, ott egészen bizonyos, hogy alkalmi színpadot is állítottak, így ezzel a módszerrel olyan szini kultúrát fejlesztettek ki, amely sokáig követendő példa maradt. A jezsuita színpadon a dráma a 18. század közepéig erősen pedagógiai célzatú volt, s emiatt a színjáték nyelve többnyire latin, a témaválasztás meglehetősen szakrális, illetve didaktikus. Profán téma csak akkor került a jezsuita színpadra, ha az valamilyen kapcsolatban állt az iskola történelmi, irodalmi oktatás anyagával. A közölt drámák is ezt igazolják. Ennek ellenére már a 17. században is van magyar nyelvű jezsuita színjáték. A téma azonban többnyire a liturgiához kapcsolódik, középkori liturgikus játékok hagyományait örökítik tovább. Ilyenek a nagypénteki vagy úrnapi processziók során elmondott dialógusok, versusok vagy a karácsonyi ritmusok. Irodalom- és drámatörténeti szempontból figyelemreméltóak és hasznosok az intermediumok vagy a farsangi játékok, amelyek szétszakítják a jezsuita dráma pedagógiai és didaktikai kötöttségeit, s igen gyakran a comedie del' arte-ra jellemző spontaneitás, az emberi hibákat kigúnyoló profanitás és az anyanyelv használata válik később mind-inkább általánossá lesz a színjátszás más iskolákban is. Bár e téren a ferenceseknek van történeti, kronológiai elsőbbségük, a jezsui-