Fejér Megyei Történeti Évkönyv 9. (Székesfehérvár, 1975)

Schmidt Tibor: A Dunai Vasmű helye a magyar népgazdaságban

— a vezetés, amely az egészet egyetlen szervezetbe kapcsolja, és amelynek a munkája a cél elérésére irányul. Sőt, ha ezen belül megvizsgáljuk az egyes munkaterületeket, úgy még további felosztásokat is végezhetünk: — feladatok, amelyek egy-egy probléma megoldását ölelik fel, — munkakörök, amelyek az egyes feladatokat, ezek részeinek elvégzéséhez szükséges műveleteket csoportosítják, — műveletek, amelyek a feladatok teljesítésére nézve a részletes munkákat ölelik fel. Amennyiben nem elméleti meghatározásokat nézünk és ezeknek a felsorolását, hanem tudatos alkalmazását a szervezési munkában, úgy meg kell állapítani azt, hogy időszakonként más és más „irányzatok" voltak a döntők, sőt voltak időszakok, amikor csak a kimondottan „ösztönzők" uralkodtak. Ismeretes, hogy hazánkban a bér- és munkaügyi osztályok mellett (avagy önállóan) működő normairodák szervezetében kapott helyet a munkaszervezés, melynek két funkciója volt: — a munkanap megfigyelése, veszteségidő megállapítása, — vagy munkaszervezési intézkedések tétele a munkanormák teljesítésére. (Tudvalevő, hogy a normairodák általában közvetlenül nem foglalkoztak anyag- és energianormákkal, a létszámmegállapítiási normákkal is főleg csak a fizikai munkaköröknél, csoportoknál tettek megállapításokat.) A normairodán belül működő munkaszervezési csoport lényegében az 1956-os időszakig, az akkori érvényes rendeleteknek megfelelően működött, és ha mechanikusan is, sőt néha nem egészen elméleti megalapozottsággal dolgozott, minden esetre olyan kisegítő munkát végzett a fizikai munkavégzés területén, mely egyrészt valóban a normák teljesítésére irányult, másrészt azonban igyekezett a rendetlenség felszámolását megvalósítani. Az e munkaterületen dolgozók csoportja a nagy rutinnal rendelkező, jó felkészültségű fizikai dolgozókból, valamint fiatal technikusokból tevődött össze, és így ha töretlenül fejlődött volna ez a vonal, feltétlen komoly eredményeket is fel tudott volna mutatni a későbbi időkben. Nagy előnye volt e csoportnak még az, hogy tudott „időben" gondolkozni, és a munka lefolyását térben és időben képzelte el. Hátrány viszont az volt, hogy egyáltalán nem foglalkozott irodai munkák (szellemi) normázásával, irodai munkák létszámmegállapításával stb. Sajnos, az 1956-os események mind a normairodát, mind a hozzá tartozó vagy mellette működő munkaszervezést is legtöbb helyen felszámolták, így a DV-ben is. Sőt, talán még nagyobb hibának mondható az, hogy az 1957-es években nem szervezték újjá e szerveket — legalábbis a kohászat területén — azzal a meggondolással, hogy az egyéni normázásnak úgyis kisebb jelentősége van, és a terv teljesítése fontos; ha tervet teljesítik, úgy a dolgozók megkapják bérüket. E látszólagos humanista gondolat viszont nagyon sok rendetlenséget takar, hisz a mostani módszerek sem a legtökéletesebben a tervezésre, az akkori módszerek pedig — nyugodtan mondhatjuk, hogy — közönséges statisztikai munkára és nagyon kis elemzést felmutató módszerekre épültek. Az eredmények inkább sejtésekben, mintsem a racionális számításokon alapultak. Olyan egyszerű probléma sem volt rendezve, mint egy nyomtatvány szerepe (forma, tartalom, pél-