Fejér Megyei Történeti Évkönyv 9. (Székesfehérvár, 1975)

Pálfalvi János: Művészetek Dunaújvárosban

méréséért (melynek döntő csatáit, úgy érzem, önmaguk felé kell megvívni), számos — a műfajban, de a mozgalomban is rejlő — ellentmondás fékezi ezt a folyamatot. Ilyen fékezőnek érzem többek között: 1. A szelektálás nehézségeit (rátermettség). 2. A szakmai rész pénzzel mérhető korlátait. 3. A vizuális társművészetekkel való laza kapcsolatait, iskolás esztétikáját. 4. A bírálatok, zsűrizések vitatható alapállásait (melyek gyakran nemzetközi síkon ütnek vissza). De gondolom, folytathatnám a sort. A mozgalom haszna ennek ellenére óriási, és olyan sokoldalú, hogy felmentem magam taglalásuktól. Ha már a Kiváló Együttes címet kiérdemelt Rosti Pál Fotóklub révén ismét az amatőr művészeti mozgalmak tájaira kerültünk, folytassuk a sort. Táncművészet A Dunai Vasmű Néptánc Együttes is ősi intézményeink közé tartozik. Eleinte több száz ilyen együttes folyton bomló és újjáalakuló esetlegességektől vezérelt műsorú életét élték. Péterffy Attila koreográfus megjelenése (1963-ban) talán a tönk szélén állította meg őket, 1966-os Dunaújvárosba költözésével pedig konstruktív, sikeres fejlődésnek indultak. Háromszor nyerték el a Kiváló Együttes címet, az arany minősítés II. fokozatával jutalmazott tánckar ma az országos élvonalhoz tartozik. „Gazdájuk" Molnár Andrásné (a Dunai Vasmű Művelődésház igazgatója) határainkon túli sikereiket sorolja: a kétszeres bulgáriai és csehszlovákiai fellépéssorozat, a sikerekben (s munkában) oly gazdag lengyel- és franciaországi fellépéseket. Ám itthon sem unatkoznak. Bár Dunaújvárosban mindössze 2—3 önálló műsort adnak évente, ugyanez időre eső „falainkon kivüli" fellépéseik száma 38—40-re tehető. Ha hozzászámítjuk mindehhez a heti 10 órányi próbát, a megfeszített fizikai igénybevételt, akkor észleljük igazán, hogy a mintegy 30 tagú együttes sok élsportolót is megszégyenítő áldozatot hoz, minden anyagi térítés nélkül. Ezek után érthető, hogy több fesztivál nagydíját nyerték el, szép helyezéseket, táncos szólók díjait (sőt szépségversenyét is), Péterffy Attila is kétszer kapta meg a legjobb koreográfiára kiírt díjakat. És mindezek fejében otthont adnak egy mind rangosabb eseménynek, a kétévenként megrendezett Vasas Néptánc Találkozónak. Ennek emelkedő népszerűségét jelzi a külföldi együttesek növekvő aránya, mely legnagyobb szintjét valószínűleg a negyedszázados jubileumunk alkalmából rendezendő fesztiválon fogja elérni. Az eredményekhez hozzájárul az is, hogy míg országos jelenség a kísérőzenekarok szedett-vedett, alkalomszerű, színvonalatlan „bazseválása", együttesünk kísérőzenekara (1971 óta) kifogástalan, korrekt munkát végez. Évek során át a néptánc-mozgalom esztétikája érdekes változásokat mutat, mind nagyobb szerepet kap valódi néptánckincsünk alkotó továbbéltetése (anélkül, hogy — mint eddig oly gyakran volt tapasztalható — erőszakot követnénk el rajta.) Ez a törekvés (mint azt a népdalos Pávamozgalom sikere jelzi) egybeesik a közönség alakuló igényével is, de sze-