Fejér Megyei Történeti Évkönyv 9. (Székesfehérvár, 1975)

Pálfalvi János: Művészetek Dunaújvárosban

lehetősen magas, 2000 forint körüli fizetésért. Ugyanezt a munkát az ötvenes évek végén alig négyszáz forintért az igen tehetséges festőnek indult, tragikus sorsú Pálffy György tulajdonképpen hivatásszeretetből látta el. Az a fura helyzet állt elő, hogy bár Pálffy mellett a szobrász, Egressiné Tóth Ila is itt tengette életét, a hatvanas évek elejéig mégsem beszélhetünk dunaújvárosi képzőművészetről, mert megbízások, kiállítási lehetőség híján nem tudtak megnyilatkozni. Annál inkább kedvezett a helyzet a dilettánsoknak, akik ügyesen kihasználták az elég sok vezetőposzt közül megmutatkozó esztétikai vákuumot, s az ő segítségükkel indult burjánzásnak a giccsfestészet is, a jó keresetű, de ízlésében védtelen dolgozók kihasználásával. A helyzet a hatvanas évek elején kezd változni, pályakezdő fiatal művészek letelepedésével. (E sorok írója a bevezetőben felvillantott előzmények után — szintén grafikusművész feleségével együtt — első fecskeként 1960-ban költözött a városba, és telepedett le véglegesen. Az első évek tanulságairól itt most hallgatna, nem akarván önéletrajzzá deformálni dolgozatát.) Megindul a harc a giccs ellen, a korszerűbb képzőművészeti ízlésért a Dunaújvárosi Hírlap hasábjai és lelkes munkatársai segítségével. Ismeretterjesztő előadások tucatjai, és végre egyre szaporodó tárlatok. (Néhány évig Sváby Lajos festőművész is részt vesz e munkában, távozásáig.) Igen fontos momentum Weiner Tibornak, a művészetszerető főépítésznek kezdeményezésére 1963-ban felépült három műterem, melyet évek múltán újabb három követ. Így a létszám is megszaporodik, s vele a város gondja: eltartásuk, foglalkoztatásuk. Szerencsére néhány kollégánk a művésztanári nehéz munkát választotta, aminek pozitív következménye (az avultnak tekinthető rajztanítási tanmenetek ellenére) városunk vizuális oktatásának magas színvonala, fiatal tehetségek szinte menetrendszerű felbukkanása. (Velük két szakkör is foglalkozik, s nem telik el esztendő, hogy dunaújvárosi fiatalokat fel ne vennének képző- vagy iparművészeti szakközépiskolába. De a főiskolákra is eljutnak néhányan, nem kis büszkeség, hogy a ma már Derkovits-ösztöndíjas kolléga, Birkás István is innen, a kezünk alól röppent művészi pályára.) Mások anyagi gondjain nagyvállalataink igyekszenek javítani szerződések kötésével. (Sajnos, e szerződésekbe foglalt összegek nem követik az állandóan mozgó árakat, így ahelyett, hogy inspiráló hatást fejtenének ki, inkább jelképessé válnak.) Néhány éve (a városi pártbizottság javaslatára és aktív közreműködésével) egy új fajta műpártolás országosan is egyedülálló formája alakult városunkban. A helyi képzőművészek kollektív kiállításain üzemek, intézmények (igen gyakran még a szűkös anyagi helyzetű iskolák is) szervezett vásárlásokat eszközölnek. Ez igen nagy szó olyan városban, ahol az erre fordítható tanácsi pénzek elég szerények. Pillanatnyilag tíz hivatásos képzőművész és egy iparművész él Dunaújvárosban. Szakmai összetételük igen arányosnak mondható. (Négy festőművész, négy grafikusművész, két szobrász.) Zömükben fiatalok: kilencven százalékuk 30 és 40 év közötti. Városon kívüli elismerésüket is bizonyítja, hogy dunaújvárosi művészként eddig öten kaptak Derkovits-ösztöndíjat: Sváby Lajos, Ravasz Erzsébet, Miró Eszter, Birkás István és Cyránski Mária. Sajnos, olyan mű\ eszünk, akinek közterületi műalkotása lenne városunkban, csak kevés