Fejér Megyei Történeti Évkönyv 9. (Székesfehérvár, 1975)

Pálfalvi János: Művészetek Dunaújvárosban

S hogy a felsorolásnak itt vége szakad, annak egyes-egyedül egy oka van: a hihetetlenül korszerűtlen, elavult színpad. A Nemzeti Színház volt az első, amely elköszönt tőlünk egy korszerűbb színpadon való viszontlátás reményében. Aztán mások is, ma tényleg csak a „tájolás" leredukált technikai körülményeit tudjuk nyújtani vendégeink számára. Pedig nagy a színház iránti érdeklődés. 1973-ban az összes előadás minden jegye elkelt. És ami a legmeglepőbb: ehhez tulajdonképpen nincs is szükség úgynevezett kasszaradabokra. A műsornak körülbelül 30—40 százaléka szórakoztató jellegű, de a komoly drámát is megkedvelte a közönség. (A közönség ízlésének fejlesztésében nagy része volt a Dunaújvárosi Hírlap színházi kritikáinak is. De nem szabad megfeledkeznünk az Ösz Ferenc vezette egykori híres Ostor Együttesről sem, amely a humor, a szatíra eszközeivel négy éven keresztül harcolt a kispolgárság, a giccs, a túlzások és sok más tévelygés ellen. Sokan emlékszünk még Plesz „Kuksi" és társai szellemes, pajzán „hátbavágásaira", a ma színházi sikereiben az ő ízlésfejlesztő munkájuk is benne van.) Szerencsére úgy hírlik, a jövő meghozza a megoldást (csak el ne kiabáljuk): egy korszerű színház megépítését. Addig azonban marad a régi, mely néhány év óta immár nem az egyetlen hely, ahol közönségünk Thália papjait csodálhatja. Népművelésünk másik nagy színtere a Dunai Vasmű Művelődési Központ, a Vasmű Klub. Ök adnak otthont (és költségvetést) a klubszínház számára. Hét évvel ezelőtt, amikor az — akkoriban még a Vasmű Klub épületében működő — dolgozók iskolájának tanára, Papp Sándor az irodalomórák élményszerűvé tételére színészek közreműködését vette igénybe, kevesen gondolták, hogy ebből néhány év leforgása alatt gazdag múltú hagyomány válik. Molnár Andrásné áldozatkész vezetésével a klubszínház műsorai igen sok maradandó élményt nyújtottak. Az évről évre 9—10 műsort adó program igyekszik a színházi élet legkiválóbbjainak pódiumra illő műsorait bemutatni. (Már azét, aki hajlandó leutazni, pl. Gábor Miklós vagy Darvas Iván nem ezek közé tartozik.) Ennek ellenére sok nagy színművészünk megfordult a klubszínház színpadán, néhánynak a sikere szinte mondává vált; csillogó szemekkel említik az Iglódi István, Sinkovits Imre, Berek Kati, Pécsi Sándor, Bánffy György, Mensáros László, Madaras József és mások produkálta felejthetetlen esteket. (Időnként a zene is felcsendül, Simándi áriaestje szintén a felsoroltakhoz kívánkozik.) Persze néhány nagy név produkál néha egészen kis színvonalat is (ilyen élmények is emlékezetesen élnek). Sajnos, mennél nevesebb művész termeli a kulturális selejtet, annál nehezebb védekezni ellene. Egyéb problémák is vannak. Ezekről röviden: a műsorok témáját, anyagát nincs mód előre tervezni, alakítani, azt a művészek készen hozzák. Sokszor a szervezők a helyszínen tudják meg, mi fog elhangzani. A színészek nagy terhelése miatt nehéz az egyeztetés. Az előadói helyiség (alacsony volta miatt) gyakran kifogás tárgya. Ugyanaz a műszaki értelmiség, mely a színházat gyéren látogatja, innen is elmarad. Talán a sort lehetne folytatni, bár azon is el lehetne gondolkodni, hogy a nagy nevekre épített műsorkoncepciót nem kellene műcentrikussá tenni, akár kisebb glóriajú, vagy kezdő színészek bevonásával. (Sinkovits példája is ezt sugallhatná, aki gyakran hozza magával kezdő pályatársait.) Mindenesetre a vasmű szakszervezeti bizottsága nagy áldozatokat hoz a klubszínházért, ötven-