Fejér Megyei Történeti Évkönyv 9. (Székesfehérvár, 1975)

Érszegi Géza: Dunapentele a középkorban

az Andornak nemzetség a birtokosa a monostornak és az apát tagja a nemzetségnek. Ahhoz, hogy megértsük, miként birtokolhatta ez a nemzetség a monostort, néhány szót kell szólnunk a magánegyházakról. A szegénységet hirdető kereszténység, mihelyt egyházzá szerveződött, nem mondhatott le arról — ahogy semmilyen szervezet sem —, hogy önfenntartására anyagi javakkal rendelkezzék. Eleinte a keresztény közösségek együttesen használták fel az így összegyűlt anyagi javakat; a határozottabb szervezeti formát öltő egyházban a püspökök vezette közösségek, az egyházmegyék. Később a Római Birodalom bukása után az egyház által használt római jogra erős befolyást gyakoroltak a „barbár" népek, a nemzetek joga is, amely lehetővé tette, hogy a közösségen belül az egyes egyházak külön vagyonra tegyenek szert különböző adományok révén. Sőt immár magánszemélyek is alapíthattak egyházakat, amelynek a vagyona is természetesen az alapítótól származott. Az egyház az alapítójának különböző előjogokat biztosított. Ö és utódai bevéshették nevüket a templom falába, oda temetkezhettek, a hívekért elhangzott imákban név szerint is megemlítették őket, később az általuk alapított egyházba papot ajánlhattak az illetékes megyéspüspöknek, sőt az általuk juttatott javak felett is megtarthatták fennhatóságukat, elszegényedésük esetén elsőként élvezhették az általuk alapított egyház szegényeknek nyújtotta segélyét. Az alapítás és a vagyon révén többé-kevésbé világiaktól való függésbe kerültek az egyes egyházak. Ez a viszony a különböző területeken a helyi jogszokásoknak megfelelően alakult. A legszorosabbra az alapított egyház és az egyházalapító közötti köteléket a germán jog fűzte. A germán jog alapján az így alapított egyházat az alapító éppúgy sajátjának tekintette, mint bármely más birtokát; azt a tulajdonosa eladhatta, zálogba vethette, sőt széküresedés esetén a jövedelmeit is maga élvezhette. Mivel ez a világias szemlélet a lelkiek rovására ment, már Nagy Károly (t814), majd Jámbor Lajos (814—840) is igyekeztek korlátok közé szorítani a tulajdonosok jogát. Megszigorították az illetékes megyéspüspök felügyeleti jogát a templomalapításban és annak további működésében. Minthogy nemcsak világiak létesítettek magánegyházakat, hanem a püspökök és monostorok is, nehézzé vált az egyházban a lelki és a világi dolgok szétválasztása. A világi befolyás kizárását célozta az egyházból az investitura harc (1059—1122), amelynek eredményeképpen többek között a magánegyházak tulajdonosainak jogai körülírottak lettek. Sőt III. Sándor pápa (1159—1181) idején a magánkegyúri jogból csak az alapított egyház támogatása, patronussága maradt meg a tulajdonosnak a kiráty világi és az egyház lelki ellenőrzése mellett.

32 Magyarországon semmiben sem volt kevesebb joga magánegyház tulajdonosának, mint nyugat-európai társainak. Mivel a patrónus éppúgy elajándékozhatta a birtokában levő egyházat, mint korábban, nálunk is ezért juthattak — királyi adomány révén — az Andornak nem tagjai a Szent Pantaleon monostorhoz. Az ajándékozásról és annak időpontjáról semmiféle konkrét adatunk nincs. A királyi birtokok adományozása, így a királyi alapítású egyházaké is szokásos királyi jog; nagyobb méretű, rendszeres birtokadományozásról II. András (1205—1235) király korából tudunk.

33