Fejér Megyei Történeti Évkönyv 9. (Székesfehérvár, 1975)

Nagy Lajos: Dunapentele története 1526 – 1849

katona jelent meg a faluban. Téglás Jánost, a bírót elfogták, s Dunavecsére szándékozták vinni, mikor azonban a Duna-parton a ladikból kiszálltak, Téglás ,,kezeik közül az erdőben osontott", s Komárom várába menekült. Téglást Mondbach földesúr — nyilvánvalóan a földesurak kívánságára — azzal vádolta, hogy ő „lázította a népet, fel ingerelte az Urakra, és a kikre tsak legkisebb résziben is a cs. és kir. ügy dolga reá volt bízva, azokat persequálta, és a meg ölésig kénoszta". Mondbach szerint azért lett „földön futóvá", mert „a lélek ismeret furdalja, mert maga is belátja, oly tetemesek a bűnei, hogy nem tudom, hogy menekül az agyon lövéstül". Mondbach szeptember 8-án azt javasolta Hering Ignác cs. kir. biztosnak, hogy „a múlt pártütőkel apr. hónapban választott Esküdteket, Bírót és Jegyzőt Varga Pált hivataluktól ismét el kelene mozdítani, és azokat méltóztasson ki nevezni, és újra meg választani, a kiket H. Vindisgrátz az Ország be jötteivel Gaal Eduárd akori k. királyi Biztos Ur már ki nevezet, és hivatalukba be iktatott. Mert a mostani Esküttek, Bíró és Jegyző nem arra valók, még most is nem szűnnek, nem is fognak fanaticus Kossuthianus bolondok nem lenni, mind veszet még most is (alatomosan), még a bott helyre és észre nem igazolja őket". Jegyzőnek azt a Tóth Pált javasolta, aki a Szórádékat annak idején elárulta, aki ekkor Velencén Eötvös Ignác hivatalában működött, s azt állította róla, hogy „jó érdemű ember és a városunkban kedvelik". Mi történt hát egy év alatt, 1848 május végétől kezdve a szabadságharc bukásáig Pentelén? 1848 május végén arról panaszkodtak az újságot tudósító penteleiek, hogy „homályban vannak még most is országszerte közpolgártársaink", így a penteleiek is, s „igazságtalanságnak tartják . . . némelly ek, hogy haza jókért fegyvert fogni kénytelenek". De vájjon csak a homályon keresztül látó, az 1848-as törvények jelentőségét megértő levélírók, a falu forradalmi vezetőinek a befolyásolására lett a falu lakossága annyira forradalmi, hogy a remény nélküli Windischgrátz-féle megszállás idején hajlandó volt a városházához tódulni a hódolati nyilatkozat visszavonása miatt? S vájjon csak néhány, a forradalom és a szabadságharc pártján álló ember tevékenységének az eredménye volt Durcsák János császári párti földbirtokosnak a vésztörvényszék elé való állítása és kivégzése? Vihette volna Varga Mihály nép jegyző a Durcsákot terhelő írásos bizonyítékokat a vésztörvényszékhez, ha a falu lakossága nem támogatja. S csak a „Rheus nevű molnár"-t lehetett vádolni azzal, mint Mondbach tette 1949. szeptember 8-án, hogy Durcsák megmenekülését megakadályozta, mert „különben a körmükből megmenekülhetett volna"? S mi az oka a földesúr ama kérdésének, melyet a szabadságharc leverése után a császári és királyi biztoshoz intézett, hogy „váljon van e még reményünk a Regálé beneficium javakat, szöllö dézsmát és szabad borkimérést megnyerni", mert ez „még azon rossz felizgató por ember Kossuth elvében nem volt érintve". A kérdések ilyen sorozata után a feleletek — ha ugyan szükséges felelni ezekre a kérdésekre — egyszerűen adódnak: 1848 május végétől kezdve a falu lakossága, a forradalom és a szabadságharc jelentőségét pontosan érző, s a forradalom és a szabadságharc elvét ismerő és következetesen megvalósítani szándékozó vezetéssel egyetértve, nem hallgató, óvatos és visszahúzódó szemlélője volt az eseményeknek, hanem aktív