Fejér Megyei Történeti Évkönyv 9. (Székesfehérvár, 1975)

Nagy Lajos: Dunapentele története 1526 – 1849

évre), valamint a négy baktert és a két csőszt.

178 Jegyzőt a község a földesúr jóváhagyása mellett fogadott szabadon. A bíró és az esküdtek hajtották végre a vármegye, a katonaság és a földesurak rendelkezéseit, intézkedéseit. Ők gazdálkodtak a község vagyonával, haszonvételeivel, ők munkáltatták meg a község szántóföldjeit, kaszáltatták a rétjét (a városrétet), ők szállásolták és látták el a katonaságot, tartották karban a kvártélyházat, segédkeztek a földesurak tisztjeinek a kilenced és a tized beszedésében, jelölték és küldték ki a jobbágyokat, zselléreket robotra, általában ők voltak kötelesek gondoskodni arról, hogy a jobbágyság pontosan teljesítse kötelességét a földesurak kívánságára. S feladatuk volt az adó kivetése és beszedése is. A bíró és az esküdtek (az elöljáróság) részéről azonban sorozatosan előfordult a XIX. század első felében, hogy feladataikat a község — a választóik — érdekeivel ellentétben, sőt a község — választóik — kárára, s lehetőleg a saját hasznukra és a földesurak megelégedésére igyekezték végezni. 1844-ben például — az 1841/2. évi községi számadások felülvizsgálata során —• kiderült, hogy a királyi adóra 131 forinttal többet vetettek ki, mint amennyit kellett és szabad lett volna, s „ezáltal az adózó nép törvénytelenül feleslegesen terheltetett". Az uriszéken rosszalták a község jegyzőjének és adószedőjének ezt a tettét, s ,,a jövendőre minden ilyen önkényes és törvénytelen terheltetéstől „szigorúan eltiltották őket. Ugyanekkor azonban az is kiderült, hogy „a város szükségére kivettetni szokott summa neve alatt az egyes adózókra oly tetemes mennyiség rovatik, hogy ez az adózóknak nagy terheltetése nélkül be sem is hajtható, de azon felyül ezen kivetés sem földesúri, sem tisztviselői engedelemmel ellátva nincsen". Az uriszék az elöljáróságnak ezt a visszaélését is rosszalta, s elrendelte, hogy „jövendőre azon termesztmények, mellyel a város földjén termett elégségen fellyül még a katonaságnak szükségesek, az adózóktól nem készpénzben, hanem természetben szedessenek be, — ezenfellyül a város szükségére megkívántató költség csupán az 1832—36. 9. t. c. 4. §-a értelmében és mennyiségben vettethetik ki, még pedig oly formán, hogy ezen ki vetés előlegessen az egész városi községgel és ez utánn az Uradalommal is megvizsgálás és helybenhagyás végett közöltessék".

179 A földesurak tehát kénytelenek voltak végülis intézkedni az őket egyébként mindenben kiszolgálni igyekvő elöljáróság túlkapásainak megszüntetése céljából. Ilyen körülmények között nem csodálható az, hogy az 1836—37. évi mozgalom során a falu lakossága az elöljáróságot a szegénység nyomorgatásainak nevezte. A mozgalom résztvevői s a lakosság is világosan látta, hogy a jegyző és az adószedő (perceptor) az oka annak, hogy a szegénység évek óta (6 éve) annyi adót fizet, s többek között ezért is kiáltotta akkor Rekenye János, hogy „ki kell vetni a vén kutyákat!". S azon sem lehet csodálkozni, hogy 1848 őszén a falu lakossága — a szabadság lehetőségével élve — új elöljáróságot választott, s ehhez az elöljárósághoz a szabadságharc leverése után is ragaszkodott.