Fejér Megyei Történeti Évkönyv 8. (Székesfehérvár, 1974)

Közlemények - Bácskai Vera: Fehérvár fejlődése a XVIII. században és a XIX. század elején

28 %-át, 1828-ban már csak 14 %-át tették ki, az általuk foglalkoztatott legényeket is figyelembe véve az összes iparűzőknek mindössze 10 %-át. Ráadásul az ebben az iparágban dolgozó mestereknek csaknem a fele (44 %-a) csak az év egy részében űzte mesterségét, míg a többi iparágban ez az arány általában 20 % alatt maradt. Az élelmiszeripar az egész vizsgált korszakban jelentéktelenségével tűnt ki. Jelentősebb fejlődés a bőripar területén mutatkozott: nemcsak a ruházati cikkeket előállító cipészek, csizmadiák, szűcsök aránya növekedett valamelyest, de a bőr kikészítésével és egyéb feldolgozásával foglalkozó kézművesek — tímárok, tobákok, nyergesek, szíjgyártók stb. — aránya 1742 és 1828 között megkétszereződött. A XVIII. század elején a fémipar is kibontakozott, aránya az 1770-es évektől azonban nem mutat jelentősebb változást. Az egyes iparágak egymáshoz viszonyított arányának változatlansága változatlan igényű és szélességű vevőkört, stabil, változatlan piacot jelez, A vizsgált évszázad folyamán változást lényegében azoknak a speciálisabb mesterségeknek (pl. pék, cukrász, mézeskalácsos, kesztyűs, sarkantyús, reszelővágó, könyvkötő, hangszer- és húrkészítő stb.) szaporodása jelez, amelyek többnyire csak a nagyobb központokban, városokban települtek meg, és általában városi, vagy speciális, igényesebb vevőkör szükségleteinek kielégítését szolgálták. Ezeknek a mesterségeknek a száma 1742ben 11, 1784-ben 16, 1828-ban 25 volt. A XVIII. században az összes mesterségeknek egyharmadát, 1828-ban már a felét tették ki, de a kézművesmestereknek csak kis, és valamelyest még csökkenő részének nyújtottak megélhetést: 1742-ben az összes mesterek 23,5 %-a, 1784ben 19,3 %-a, 1828-ban 22,5 %-a sorolható e mesterségek körébe. E „városias", speciális mesterségek számának gyarapodása nyilván öszszefüggött azzal, hogy Fehérváron, mint megye- és püspöki székhelyen szélesedett a nemesekből, tisztviselőkből, alkalmazottakból öszszetevődő, igényesebb, differenciáltabb ízlésű vevőknek a köre, amelyet a városi vagyonos felső réteg is szaporított. Noha az ilyen speciális árucikkek távolabbi vidéken is kelendőségnek örvendtek, vevőkörüket — elsősorban a pesti és budai kézművesek és kereskedők konkurrenciája miatt — nemigen tudták szélesíteni, sőt, a versenytársak feltehetően a helyi, városi vevőkör egy részét is elhódították tőlük. Ez lehetett az oka annak, hogy a mesterségek számának szaporodása nem párosult a foglalkoztatott mesterek számának és arányának jelentősebb növekedésével. A kézműipar struktúrájának alakulása, az iparűzők arányának csökkenése azt mutatja, hogy a mesterek vevőköre főképpen a város lakosságára korlátozódott. Körzetüket tágítani nem tudták, valószínűleg ezzel magyarázható a nagymértékű fluktuáció a mesterek körében. Az 1720-ban név szerint felsorolt mesterek vagy azonosítható leszármazottaik közül csak 44 %-kal találkozunk újból 1742-ben, s 1784-ben már csak 14 %-uk neve fordul elő. A fluktuáció a XVIII. század végén, a XIX. század elején meggyorsult: az 1742-ben összeírt iparosoknak még 42 %-a szerepelt 1784-ben és 12 %-a 1828-ban, az 1784. évieknek azonban már csak 26 %-a fordul elő az 1828. évi összeírásban. A XVIII. században a legnagyobb stabilitást a textil-, bőr- és faiparban dolgozó mestereknél tapasztaljuk, a XIX. század elején a bőr 353