Fejér Megyei Történeti Évkönyv 6. (Székesfehérvár, 1972)

Közlemények - Lukács László: A velencei szőlőhegy népi hajlékai

pincéinek néprajzi leírása előtt röviden vázolnunk kell a falu XVIII— XIX. századd gazdaságintámadailmi képét. A Velencei-tó környéki falvak — Gárdony, Velence, Sukoró, Pákozd — XVIII—XIX. századi gazdasági-társadalmi képe a török elleni felszabadító háború után alakult ki.

20 A régi birtokosok tulajdonjoguk igazolása és magas fegyverváltsági adó (ius armor um) füzetese után kapták vissza pusztává vált falvaikat. A törökdúlás elmúltával Velencét — Gárdony, Bodmér, Cece, Hard és Menyőd pusztákkal együtt — a Meszlényi család szerezte meg 1717Mben.

21 A XVIII. század végén, XIX. század első felében már több birtokos nemes kezén van a velencei határ. Ezek Petrich György (1196 kh), báró Balassa Antal (848 kh), Stipsics Antal <4>54 kh), Meszlényi Lajos (414 kh).

22 Tehát Velencén a reformkorban jelentős nemesi réteggel kell számolnunk. Klasszicista stílusban épült házaik, pincéik és síremlékeik részben ma is állnak. A feudállkapitalista korszakban tovább növekszik a falu földbirtokosainak száma. Velence azonban soha nem volt teljesen nemesek (1848 után földbirtokosok) közbirtokossága, mint a szomszédos Nyék és Pettend, ahol a népnek egyáltalán nem volt sem földje, sem szőlője, még legelője sem. Velencén a jelentős nemesi (földbirtokos) rétegen kívül nagygazdák, kisparasztok, halászok, napszámosok, falusi iparosok is éltek. A falu gazdasági-társadalmi képe természetesen nem volt merev, sem statikus. A gazdasági helyzet — mezőgazdaságból, halászatból, nádvágásból, napszámos-munkából élő lakosságról van szó — szinte évenként változott. A gazdasági fellendülés vagy hanyatlás különösen az alsóbb társadalmi rétegekben okozott mozgást, emelkedést vagy süllyedést, főleg az 1848—1945 közötti időszakban. Ez a gazdasági-társadalmi kép jellemezte Velencét egészen 1945-ig. Ezt a képet tükrözik vissza a ma már egyre jobban pusztuló, csak foltokban meglévő népi építészet emlékei a faluban és a szőlőhegyen. Velencén a népi terminológia a köznyelvben is általánosan használt szavakkal jelöli a szőlőgazdasági épületeket: a szőlőfeldolgozás helye a présház, a bor tárolásé a pince. (Pl. Kiköveztetem a pincét, és kimeszelem a présházat.) Ennek ellenére megfigyelhető, hogy inkább pincének nevezik az egész épületkomplexumot. (Pl. Kimentem a szőlőbe, de itthon felejtettem a pince kulcsát.) A pince kulcsáról beszélnek, de a présház kulcsát értik alatta. Gyakran láttam Velencén külön kulcsot a présházhoz, és ismét másikat a pincéhez. Ez a kettősség érthetővé vállik, ha tudjuk azt, hogy Velencén a XVII. század végén még nem voltak présházak, csak pincék. A bort — mint Vincze István rámutat

23 —, felszín alatti, épület nélküli, ún. lyukpincékben tartották. Ezek az agyagos-löszbe vájt, barlangszerű bortárolóhelyek lehettek a terület legősibb pinceformái. Ez az alaptípus fejlődött aztán a ma is megtalálható pinceházas lyukpincévé. A továbbfejlődés a XVIII. század második felében következhetett be, amikor az épület nélküli lyukpince elé kis nád-pincesíp épült. Ez nyeregtető alakú, első formájában ajtó nélküli épület, melynek