Fejér Megyei Történeti Évkönyv 6. (Székesfehérvár, 1972)

Tanulmányok - Farkas Gábor: A tőkés viszonyok kialakulásának és fejlődésének néhány kérdése Fejér megyében

néhány, főleg nagyobb tőkével rendelkező zsidó kereskedőnek tették lehetővé a városi letelepedést; (pl. legalább 6 ezer ezüst forint értékű vagyonnal kellett rendelkeznie, a letelepedést 400 ezüst forinton megváltania). Ennek fejében ugyan bárhol szerezhetett házat a városban, de más ingatlan vagyont nem vehetett, nem bérelhetett; céhbeli vagy polgárjogokkal összekötött mesterséget nem folytathatott és kereskedést is csak nagy tételekben űzhetett. A székesfehérvári Kereskedelmi Társulat 1837 után sem veszi fel őket sorai közé. Meg kell állapítani, hogy a városba jött kevés zsidó család már 1848 előtt gazdaságilag lendített a városon, tőkéiket vállalkozásokba fektették és ekkor alapozták meg az 1850-es, 60-as években gyárrá, vállalattá, nagykereskedéssé szervezett műhelyeiket, üzleteiket. A városi polgárság a letelepült idegenek kezdeti üzleti sikereit látva még elszántabban védekezett, hogy saját gazdasági érdekeit megóvja, s minden további emelkedéstől el kívánta zárni őket. 1844-ben követi utasításként adják, hogy a diétán a zsidók polgárjogát akadályozzák meg. A székesfehérvári kézműves és kereskedő polgárság magatartásának gazdasági okai között elsősorban kell megemlíteni azt a tényt, hogy Székesfehérváron a kézművesiparnak és a kereskedelemnek kb. a XIX. sz. elejétől fogva csak korlátozott és egyre kevesebb lehetőségei vannak. 1840-ben panaszkodnak a polgárok, hogy Buda és Pest, Komárom, Győr, Veszprém iparosai olyan nagy tömegben állítják elő termékeiket, hogy ezzel szinte elözönlik a helyi vásárokat és érvényesülési lehetőséget alig hagynak a székesfehérváriaknak. Ugyancsak egyik oknak tartják, hogy szűk a helyi vásárló közönség, a városban alig van olyan réteg, amely rendszeresen felvásárolná a kézműves termékeket, a földművelés, az állattenyésztés és szőlőművelésből származó javakat. Az országos vásárokon megjelent közönséget pedig a környező nagyvárosok és Bécs ipara elégíti ki. Az iparosok legnagyobb része Székesfehérváron tőkével nem rendelkezik. Legtöbbször hitelben kapott nyersanyagot dolgoznak fel, és azt a hitelező kereskedőnek olcsó áron adják vissza. A város földrajzi helyzetéből kifolyólag inkább a transitkereskedelemnek kedvez. Székesfehérváron vezet keresztül a Buda— zágrábi főútvonal, és itt futnak össze a megyei utak, melyek nemcsak a közvetlen környék kereskedőit, kézműves iparosait hozzák el a város piacaira, hanem a távoli országrészekből és városokból is érkeznek ide kereskedők. A Duna—Tisza közéről, a Tiszántúlról, sőt Erdélyből is hajtanak állatokat Fehérvárra, és itt azokat bécsi kereskedők veszik meg. Azáltal, hogy az idegen kereskedők közvetlenül érintkeznek a termékeket előállító kézművesekkel és őstermelőkel. természetszerűleg következik, hogy Székesfehérváron alacsony a kereskedők száma és az is, hogy a 19. sz. első felében már kevés köztük a vagyonos. 1832-ben, amikor a Kereskedelmi Társaság privilégiumát megújították, a kereskedők bevallották, hogy ők kiterjedt kereskedelemmel nem foglalkoznak. A jövedelembevallás szerint 2 kereskedőnek van csak évi 250 Ft kereskedésből eredő jövedelme. Az elmondottak is meggyőzően bizonyítják, hogy Fehérváron, a városon belül nem halmozódott fel sem a kereskedelmi tőke, kivált-