Fejér Megyei Történeti Évkönyv 5. (Székesfehérvár, 1971)

Közlemények - Farkas Gábor: Nagybirtokosok Fejér megyében a török kiűzése után

majorral együtt volt ura. Tabajdon ekkor 8 egésztelek és 10 féltelek, továbbá 4 zsellértelekszám mutatta, hogy közepes gazdasági erejű jobbágylakosság élt itt. Néhány száz, esetleg egy-két ezer holdas birtokok tulajdonosai voltak azok, akik egy-egy pusztát egyedül, vagy közösen birtokoltak. Így Sándor István özvegye Iváncsa majort, Gellért János SzentLászló és Szent-Miklós pusztákat, Kollár Farkas Zámoly majort és Miskei István Szolga-Egyháza egész határát. A gróf Zinzendorf családé lett Bod puszta, Király János özvegye birtokolta Vasztélyt és Csabáit, Kutas István és Ferenczi György Nyéket, Pettendet és Kajászó-Szent-Pétert, Balassa Ferenc Szöszvárt. Fiáth János és Fördös Mihály Aba, Pötölle, Kajtor és Daja pusztákat. (Aba falu ekkor egészen gyér lakosságú, mindössze öt egésztelek, hat féltelek és három negyedtelek található itt a század végéR.) Komáromi Zsigmond Ladány, Jenő, Erdő-Bakonya és Csiglér majorokat. Vörös János KisKeszi falut a szomszédos Pentelével együtt birták. Kiskesziben 22 féltelket és 2 zsellértelket tartottak számon. Metcséri Ádám Csór faluban, ahol 4 egésztelek. 12 féltelek és 5 zsellértelek volt, valamint Baglyas és Iszka majorokban szervezte uradalmát. A vármegye alsó részén fekvő lakatlan pusztákon a XVIII— XIX. században a megyei közéletben is jelentős szerepet játszó köznemeseket találjuk. Kolozsvári Mihályt Bogárdon, Szekeres Istvánt Körtvélyesen, a Csajági családot Hantos, Kert, Szered, Szent-Márton, Töbörzsök egy részében, a Tinódi családot Töbörzsökön, Rétszilason és Tinordon, Daróczy Istvánt Szent-Ivánban, Márkus Györgyöt és Salomváry Jánost Csőszön és a Madocsányiakat Urhidán. Közinemesi családok birtokolták Alap és Lók terjedelmes határait. A Rudnyánszky család birtokolta Pentelét, ahol 56 rác telepes család élt és a hozzá tartozó Baracs és Pázmánd pusztát. A tatai uradalomhoz tartozott Szaár.

8 Fejér megyében a XVIII. század küszöbén gyér a lakosság. A török után megindult nagyarányú elvándorlási mozgalom során a Felvidék és a Dunántúl népesebb területéről érkeztek a megyébe jobbágyok, de ezeknek csak kb. 50—60 %-a telepedett meg, míg a többiek tovább vándoroltak. A Rákóczi szabadságharc idején a népesség-hullámzás még erőteljesebb. A természetes elvándorlás mellé ekkor még olyan külső tényezők is járultak, mint a katonaság garázdálkodása, amely több faluban megbénította az életlehetőségeket. A megye benépesítésére, az uradalmak végleges kialakítására csak folyamatosan, a XVIII. század második harmadában került sor.