Ez Van, 2004 (1. évfolyam, 1-9. szám)

2004-03-01 / 1. szám

Minket magyarokat úgy jellemeznek és mutatnak be az egész világon; onnan lehet megismerni bennünket, hogy egy forgóajtón utolsóként megyünk be, és elsőként jövünk ki. Van benne valami, hogy mi mindig, mindenkortalpra esünk, nem vagyunk élhetetlenek és minden esetben felta-VELE MENY

a rendelést. Zavarba ejtően mosolyog, előzékenyen ad tanácsot, milyen ételt válasszunk. Amikor ez megtörtént, megfordul és elindul a konyha irányába. Még meg sem fordult, a gumimosoly máris lefagy az arcáról, amit még megtold

láljuk magunkat. Ezt bizonyítottuk hosszú történelmünk során számos esetben, legyen az világháború, forradalom, kommunista elnyomás, vagy bármilyen nehéz időszak. Befogadó hazánk "őslakói" akik egy háborút, egy rossz időszakot és talán történelmük során semmiféle komolyabb nemzeti problémát nem éltek át, értetlenül viszonyulnak ehhez a problémakörhöz, gondtalanul éltek, csak elbeszélések alapján alakították ki rólunk a fenti "forgóajtós" kis történetet. Ezzel egyidejűleg olyan nagyképűek, olyan gőgösek, annyira felsőbbrendűnek érzik magukat, hogy az elképesztő. Pedig ha jól belegondolunk, akkor az ő viselkedésükben is találhatunk nem egy hasonló példát, mint a forgóajtón való közlekedés. Néhányat említenék, hiszen mindegyikünk találkozott már hasonló, vagy kirívóbb példával. íme:

KÖSZÖNÉS,

illetve annak "elbliccelése". Leggyakoribb előfordulási területe a nagy bérházak felvonói. Amikor magyar szülők nevelésében részesült és magyar kultúrával rendelkező ember belép egy felvonóba, törvényszerűen köszön mindenkinek. Ugyanabban a házban lakunk, egy kis zárt területen utazunk, egyszóval szinte reflexszerűen köszönünk. A bennlévők egy emberként merednek a semmibe, elfordulnak, nehogy találkozzanak a tekintetek, csakhogy ne kelljen visszaköszönni. Amennyiben közülük lép be valaki, akkor csak azt tudják kipréselni magukból, hogy down? vagy up? és már merednek a semmibe. Attól is félnek, hogy uram bocsá, a tömegből köszön nekik valaki. Nekem egyik kedvenc szórakozásom, hogy amikor kiböki, hogy down, először nagyot köszönök, és csak azután válaszolok, ha méltat egy visszaköszönésre. Jó játék, próbáljuk ki.

GUMIMOSOLY.

Étteremben a tulajdonos veszi fel

egy halk morgással; ezek már megint az olcsóbb ételeket választották. Azt hiszi, hogy nem halljuk, nem látjuk, hogy az egész egy színjáték volt részéről, egyszóval igazi énjét is megismerhettük. Ezek után még a vacsora sem ízlik annyira, hiszen egy színlelő, fennhéjázó emberrel van dolgunk, aki még le is nézi a vendégeit.

ÉTKEZÉS.

Ugyanabban az étteremben, egy asztallal arrébb egy nagy társaság étkezik. Hogy késsel, villával nem tudnak enni, már megszoktuk, hogy kaszabolják a húst a villával azt is, de hogy hol fogják a villát, hát az egyenesen elképesztő. Mindig attól félek, hogy annyira lent markolják azt, hogy egyszer a kezüket is bekapják. Ez még a legelegánsabb éttermet bemutató reklámadásban sincs másképpen.

TELEFONHÍVÁS.

A modern telefontechnika lehetővé tette, hogy nincs foglalt jelzés, hanem a hívott fél minden hívást tud fogadni. Ilyenkor jönnek a társadalmi különbségek. A természetes az lenne, hogy a később bejelentkező telefonálónak mondják azt, hogy várjon amíg befejezi a már folyamatban lévő beszélgetést. Számos esetben azonban nem ez történik, hanem a hívott fél rangsorol, ki a fontosabb, és sokszor a korábbi

beszélgetést megszakítva a későbbi hívóval kezd bájcsevegni. Ez udvariatlan, gőgös viselkedés, hiszen amenynyiben minket tesz váróvonalra, pedig mi beszéltünk korábban, másodrendű telefonálónak minősülünk, ez nem egy kellemes érzés. Ha csak annyit mondana, hogy kapott egy nagyon fontos hívást, és megkér arra, hogy rövidítsük le a beszélgetést, mert a másik vonalon várják, mi azonnal megértenénk, és magunk kezdeményeznénk a beszélgetés befejezését.

UTAZÁS.

Utazunk a buszon, metrón és egy

olyan dupla ülésen szeretnénk helyet foglalni, ahol már ül valaki. Amikor leülünk mellé, olyan megalázó pillantásokkal illet bennünket, mintha a busz az övé lenne, előjogai lennének, örüljünk, hogy szorított nekünk helyet a "saját buszában". A nagyobb baj akkor van, ha én ülök belül és előbb szándékozom leszállni, mintő. Akkor neki fel kell állni, szinte eltorlaszolja a kijárási lehetőségemet, és lesújtó pillantásával érezteti velem, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban, főleg ha meghallja szép magyar akcentusomat. Legutóbb majd meglincseltek, mert egy anyuka ült mellettem gyermekével, és az esős, latyakos időben a gyerek úgy ült le, leült, dehogy ült, azonnal térdelt, hogy világos ballonkabátomat összesározta. Remegő hangon kértem, hogy ültesse le a gyermeket, hiszen akkor a koszos, vizes cipőjéről a földre csurog az esőié, és nem a kabátomra. Uramisten, én egy amerikai gyermek édesanyjától mertem kérni valamit, hát ezt hogy gondoltam. Egy amerikai gyermek, aki hibátlan, ártatlan, nem felesel, csak éppen tönkretette a kabátomat, hogyan képzelem! Szerinte a gyermeke is felsőbbrendűbb mint én, nem csak az édesanyja.

A példákat sorolhatnám reggelig, de most csak azért ragadtam tollat, hogy megvédjem magunkat, magyarokat, hogy nem kizárólag a "mi készülékünkben van a hiba".

Ha a mozdonyokat úgy vezetnék, ahogy az Államot, a mozdonyvezetőknek egy asszony ülne a térdén. (ALAIN)

A világ kezd olyan bolondok házává lenni, amelyet a bolondok igazgatnak. (LLOYO GEORGE)

Az nem igaz, hogy az élet nem habostorta, csak tudni kell nyalni.

Mindannyian ismerjük. Városunk a gumimosoly országa.

Nem lenne jó, ha mindannyian egyformán gondolkodnánk, a vélemények különbözősége teszi lehetővé például a lóversenyt is. (MARK TWAIN)

Utálok nosztalgiázni, de sajnos túl jó a memóriám. (BERTOLT BRECHT)

A pénz nem boldogít. Egy ember, akinek 3 milliója van, semmivel sem boldogabb, mint akinek csak kettő van.

A mosoly még mindig a legelegánsabb módja annak, hogy kimutasd a fogad fehérjét.

EZ VAN -1. évfolyam 1. szám, 2004. március