Ez Van, 2004 (1. évfolyam, 1-9. szám)

2004-06-01 / 4. szám

A nyilvánvaló dolgok

megértetése az emberekkel igazi művészet

Sokszor jó is lenne, ha elhallgatna telefonunk, mielőtt felemelnénk a kagylót, mert a rossz híreket jobb meg sem tudni, vagy ha az már elkerülhetetlen, legalább minél később. Az emberiség egyik legnépszerűbb műszaki találmánya minden jó és rossz oldalával együtt, kétségen kívül a telefon. Szeretjük, szidjuk, de nélküle már el sem tudjuk képzelni az életünket Pedig hányszor, de hányszor idegesít fel bennünket, ha nem is maga a készülék, hanem a vonal másik végén lévő személy. De még boldogok is lehetünk, ha élő emberi hang „bánt” bennünket, mert arra tudunk válaszolni.

De ha az nem hús-vér embertől származó hang, hanem egy gép által kreált monotónia, mellyel különböző gombok nyomkodásával sikerül, ha egyáltalán sikerül „szót érte nünk”, akkor idegessé válunk.

Mihez kezdjünk egy olyan telefonálóval, aki így kezdi a beszélgetését szervusz! Igen ennyi, nem több, csak szervusz. Halálosan meg van sértődve, ha bizonytalanul megmerjük kérdezni: ki vagy? Hát nem ismered meg a hangomat, szégyellheted magad, és ezt úgy mondja, mintha öt perccel azelőtt beszéltünk volna, és nem legalább félévvel korábban. Megszégyenülve azt válaszolom, hogy ne haragudjon, valóban nem tudom kivel beszélek, mivel olyan a munkám, hogy naponta nagyon sokan hívnak - bár igaz azok majd mindegyike bemutatkozik -, hát be kell vallanom nem tudom kivel beszélek, és különben sincs hangazonosító berendezésem. Egyszerűbb lenne, ha a szervusz elé egy nevet, de legalábbis egy keresztnevet biggyesztene az illető, és akkor elkerülhetőek lennének ezek a kínos helyzetek. Legutóbb egy ilyen „szégyened magad” hívó telefonált, aki azt mondta; na találd ki, kivel beszélsz. Olyan nevet említettem - bevallom szándékosan, mert azért tudtam kivel beszélek -, akivel az illető évek óta nincs beszélő viszonyban. Azóta csak nevének bemondása után mondja a szervuszt, vagyis sikerült „átnevelnem".

Természetesen vannak olyan helyzetek, amikor nem gondol az ember nevelésre. Sok idős ember hív engem ügyesbajos dolgaikkal kapcsolatban. Majd mindegyik így kezdi beszélgetését: halló, kivel beszélek? Én azt válaszolom, hogy kivel szeretne beszélni? Mire ő: nekem teljesen mindegy, csak ne géppel, mert

azért hívtam magát Ekkor megmondom a nevemet, a hívó is bemutatkozik, és örömében, hogy nem géppel beszél azonnal előadja kérését, és természetesen az ember próbál segíteni. Ezeket az idős embereket nem illik, és már nem is lehet felvilágosítani, hogy mutatkozzanak be, de a fiatalabb generáció tagjai jó lenne, ha legalább egy keresztnevet „bedobnának” telefonhívásuk elején. Bár mindannyian sok hasonló keresztnevű hölgyet, urat ismerünk, de azért mégis annak elhangzása valamennyire szűkíti a találgatások körét

S ha már túljutottunk az identifikálás

ceremóniáján, vagyis mindketten tudjuk ki kivel beszél, további problémák jönnek elő. Itt, Amerikában viszonylag olcsó a telefonhasználati díj, különösen a helyi beszélgetéseknél. Igen sok esetben a hívó fél figyelmen kívül hagyja, hogy hoszszabb beszélgetésre van-e időnk, lehetőségünk. Ezt tetézi egy olyan prepozícióval, hogy kérlek, hívjál vissza, neked nem kerül pénzedbe, hiszen te az irodából beszélsz. Amikor már tudom, hogy a ráérő „szájmenéses” hívófelem csak abban az esetben beszél hosszabban, ha visszahívom, kérését ezért nem teljesítem, és így beszélgetésünk néhány perc után be is fejeződik.

Külön kategória a celluláris (mobil) telefonőrület, mely a csúcspontján van napjainkban is. Szerintem is csodálatos dolog, hogy valaki Manhattan utcáján egy kis marokban elférő doboz gombjait nyomkodva egy budapesti utcán sétáló barátjával tud beszélgetni. Manapság az utcán velünk szembejövők közül nagyon sokan tapasztják fülükhöz legkülönbözőbb nagyságú és színű mobiltelefonjaikat, és „halaszthatatlan” beszélgetéseiket bonyolítják, úton, vízen, sínen, levegőben. Soha nem tudhatjuk, hogy valóban igen fontos ügyben telefonálgatnak, vagy csak úgy. Elképzelhetetlen helyzetekben látjuk a telefonálókat, egyik kezükben legalább három táska, oldaltáska a vállukon, beeper a derékszíjukkal átfűzve, talkie-walkie felső zsebükben, és szabadon maradt egyik kezükben a mobiltelefon. Nem lehet csodálkozni, hogyha mobiljukon beszélgetnek, beeperjük berreg, talán munkahelyük keresi őket talkie-walkie-n keresztül, az első sarkon

„nekimennek” egy autónak. Abban reménykedve, hogy ez nem történik meg, megállapíthatjuk, hogy a mobiltelefonőrület utcán nem olyan problémás. De például az alábbi kis történet, mely autóbuszon esett meg velem, már elgondolkodtató. Mellettem az ablaknál ült egy hölgy, és egész úton nem éppen halkan, telefonált Az, hogy teljesen indifferens dolgokról társalkodóit, és én ezt mind hallottam, nem „bunkóságomat” igazolja, ugyanis lehetetten volt nem hallani minden szavát, pedig szerettem volna magam ebből a műélvezetből kihagyni. Már akarva-akaratlanul is az egész busz a hölgyet hallgatta, abban reménykedve, hogy végre-valahára valamelyik beszélgetése után a táskájába süllyeszti telefonját De nem így történt, folytatta, és én az edzett füleimet kénytelen voltam kiiktatni, hogy ne halljam a mintegy hétnyolc hívás minden szavát, mivel szóáradatára a hívott fél képtelen volt válaszolni, mert ő szünet nélkül csak mondtamondta. A busz utasai megkönnyebbültek, amikor az egyik beszélgetőpartnere megkérdezhette tőle, hogy hol is van, mivel ő azt mondta, hogy a 72. utca és a 3. Avenue sarkán és 5 perc múlva otthon lesz. Többen összenéztünk, hogy ez a

hölgy ugyan nem lesz otthon 5 perc múlva, mert ismét retiküljébe nyúlt, kivette a mobilját és még nyomkodott egy számsort Hogy kit hívott, azt a busz utasai közül mindannyian megtudhattuk. Egy korábban az 57. utcánál felszálló hölgy, aki akkor üdvözölte telefon-ladynket, a busz hátsó fertályában foglalt helyet S, hogy miért tudta mindenki, hogy kinek telefonál ismerősünk, hát ennek a hölgynek, igen ott a buszban utazó hölgynek. Közölve vele, hogy igen, látta felszállni, de sok telefonos elintéznivalója volt, ezért nem

tudott vele beszélgetni. A hölgy majd elájult a csodálkozástól, hogy nem a felszálláskor üdvözölte őt az illető, hanem telefonján, amit ugyanis a sok csomagja közül alig sikerült kihámoznia. „Barátnőnk” a 77. utcánál szállt le, természetesen fülén a telefonjával, és csak mondta komoly szövegét, míg hölgyismerőse a buszban maradt szégyenkezve, majd ő is leszállt és eltűnt a 79. utca sűrűjében.

Nem beszéltünk még az üzenetrögzítőkről, faxokról, ID BOX-ról és komputerek általi különböző telefonos kapcsolatokról, az Internet, E-mail és még egy sor telefonszolgáltatásról, úgymint voicemail, call-waiting. Ez utóbbiról csak azért teszek említést, mert a felsoroltak többsége mechanikus, gépies, nem emberi identitásé. A call-waiting azonban majd minden esetben kizárólag embertársunk iránti megbecsülésünket tükrözi. Ha valakivel beszélünk és az illetőt más hívó keresi eközben, a kis szerkezettel elérheti, hogy a később érkező telefonálóról is tudomást vegyen, ne hallgassa az illető a nagyon idegesítő mással beszél hangot Minket telefonpartnerünk csupán arra kér, hogy várjunk egy rövid ideig, csak megkérdezi ki keresi és „visszajön” hozzánk, majd később visszahívja az újonnan telefonálót Ez esetben beszélünk embertársi kommunikációról. Azonban ha nekünk mondja, hogy majd visszahív és a későbbi telefonáló hívását fogadja, akkor ne is tagadjuk, másodrendűek vagyunk az illető szemében, fontosabbnak tartja a másik féllel való beszélgetést Ez

még tetézhető azzal, hogy ígérete ellenére „elfelejt” visszahívni bennünket, ekkor már nem másodrendű, hanem sokadrendűekké vagyunk nyilvánítva. Ilyenkor aztán visszasírjuk azokat a régi szép időket, amikor még nagyon egyszerű volt a telefonálás, nem voltak ilyen, ma már szinte nélkülözhetetlen technikai eszközök, amelyek kényelmünket, biztonságunkat szolgálják. Azzal, hogy a technika által nyújtott lehetőségeket nem civilizált módon használjuk, embertársainknak sok keserűséget okozhatunk. (P)

Mottó: „A telefon azért szól, hpgy eUiaNgasson, mlre'odaérsz/

|j* 7. oldal

EZ VAN -1. évfolyam 4. szám, 2004. június