Ez Van, 2004 (1. évfolyam, 1-9. szám)

2004-12-01 / 9. szám

saikról több ezren értesülnek mád, pedig közben ez nem egészen így igaz. Egy jó írásokkal, művészi fotókkal, grafikákkal, ízléses kivitelben, drága pénzért készített újságot nem elég a nyomdából elhozni, azt el is kell juttatni mindenhová, ahol magyarok élnek. Ehhez nem elég a jótollú újságírói gárda, hanem a kiadáshoz, hirdetéshez, előfizetők toborzásához, terjesztéshez értő SZAKEMBEREK is kellenek, akik ezt nemcsak állítják magukról, hanem valóban azok is, ezt tanulták és főleg művelték már máshol és máskor is. Ha ez nem megoldható, akkor következik egyes lapok eladása, összeházasodása, társbérlete, vegetálása, majd az elkerülhetetlen kimúlása, hiszen tudjuk, NEM MINDIG AZ JUT BE A CÉLBA, AKI ROHAN!

Naponta jelentkeznek újságírók, közülük bizony sokkal, de sokkal többre becsülöm azokat, akik írásaik bemutatása után a honorárium felől érdeklődnek. És ez így van rendjén. Több órás munkájának produktumát, mondjuk az öt gépelt oldalt hiába vinné le a sarki szupermarketbe, a pénztáros nem fogadná el azt fizetőeszközként.

A napokban egy laptársunknál hosszú évek óta dolgozó újságíró asszony is felkeresett munka ügyében, mondván, hogy a jelenlegi lapnál ingyen dolgozott és most ezt megunta, ezért jelentkezik nálam. Betyárbecsület is van a világon, felhívtam laptulajdonos kollégámat, aki azt javasolta, hogy kérjem el néhány korábbi írását. Miután ezt meg is tettem, ő behozott jó néhány színes kis írást, persze nem a saját tollából, hanem más tollával ékeskedett, amit internetnek nevezhetünk. Az csak hab volt a tortán, hogy az írások pár évvel ezelőtt jelentek meg, feltételezem arra gondolt, hogy azokra már senki, én sem emlékszem. Tévedett a lelkem!

A hasonló, magukat „újságírónak”, véleményem szerint „újságnak íróknak" nevezhető embereknek isten ments honoráriumot adni, hiszen akkor vérszemet kapnak és ki is nevezik magunkat azonnal szerkesztő úrnak-, asszonynak. Azok akinek a cikkeit szívesen olvassák, viszont ne írjanak ingyen, mert az a kiadó mellett önmagukat is minősíti.

„Minek a fej, ha van írás”, mondja egy pesti szleng. Akinek jó feje van, még nem biztos, hogy újságot is tud írni, különösen olvasmányos szórakoztató cikkeket Azok a grafománok pedig, akik a szerkesztők életét nap mint nap megnehezítik, ne küldjenek be mindent, amit lejegyeztek, különösen ne minden újsághoz. Akkor jól fog járni mindenki, de legfőképpen a legfontosabb személy, ÖN, A KEDVES OLVASÓ.

Dereng

(Folytatás a 2. oldalról)

És derengenek a padlókefélő gépek is! Olyan háromszögletű masinácska vezette hosszú nyélen gazdáját, mert a gép volt az irányító: baromi erővel szaladgált jobbra-balra, rángatva maga után a pipaszárlábú gyerekeket, akiknek a család feladatául adta ezt a munkát, átalakítva a famílián belüli munkamegosztást. Eladdig a családanyák kötötték lábukra a padlókefét, meg a rongyot, hogy a „beeresztett”, majd vöröses-narancssárga dobozból Tangó pasztával fölviaszolt parkettet évente minimum kétszer, tavasszal meg ősszel fényesre suvickolják. Most ez a feladat a srácokra hárult, és mit tesz isten, hirtelen hetenként kellett annak a vacak padlónak ragyognia. A Viiupál parkettalakk megjelenését minden bizonynyal tehát a kölykök díjazták a leginkább, és ekkor vált fölöslegessé maga a masina is, legalábbis otthon, hiszen sajátos metamorfózissal a telekre került. Olykor megrendelők ügyes mesteremberekkel találkozva átbarkácsoltatták a gépet: a három körkefe helyére három vágóéi szereltetett, és lám, a padiókefélőgép fűnyíróként üzemelt tovább.

És nyugdíjba került a fából készült dobozó kézi kávédaráló is, melynek kezelése ugyancsak gyerekfeladat volt: dereng, mintha Polgár nem igazán szerette volna tekerni azt a nyelet, mely fém őrlőpofákat forgatott meg, s e mozgás nyomán finomra őrölt kávé pilinckázott alá a kivehető kis fatokba. A folyamat időrabló: mindig akkor kellett nekiveselkednie, mikor ezer más teendője akadt volna. Első keresetéből, kilencszázhatvanhat októberében nemcsak kápét adott haza, hanem önmagát mentesítő ajándékot is: elektromos kávéőrlőt, a körúti Keravillban vette, ott, a Hegedűs Gyula utcánál. Dereng egy másik ajándék alakja is, Olcsó Könyvtár kötet méretű, mondjuk kétszer olyan vastag doboz: Sport kávéfőző. Szürkés alumíniumkaszniban apró szerkentyű egyetlen szűk dupla elkészítésére, hozzá kis állványka, melyen a spirituszkockát lehetett égetni, meg tokok a kávénak, cukornak, apró kanál - eredetileg az egészet kempingezéshez, kiránduláshoz szánták. Polgár apjának vásárolta, mikor a nyugdíjasként dolgozni visszajáró öreget hivatali munkatársai kirekesztették a közös kávézásból, mondván, hogy neki már nem jut. Ez négyadagos Karaván, értse meg Polgár bácsi, maga az ötödik lenne. Ez valódi ajándék volt, mert önzetlen: Polgár már nem ivott kávét: bár az izét szerette, hatását kevésbé, nem élénkítette szervezetét, csak tovább feszítette amúgy is húrkemény idegeit.

Dereng, hogy olyan húszéves lehetett akkor.

Kit hova ültetnek?

Elegáns meghívót hozott a posta, egy nagyszabású kitüntetéssel egybekötött gálavacsorára egy híres szálloda báltermébe. Az est főszereplőjét jól ismerem, ezért figyelemmel és megértéssel hallgattam végig gondokkal teli panaszáradatát Megértésemnek az volt a magyarázata, hogy jómagam is rendezek különböző társadalmi eseményeket és szinte elakadt a lélegzetem, hogy mennyire azonosak a problémáink.

Ilyen például, amikor az egyik meghívott vendég azután érdeklődik, kik lesznek ott, kiket hívtak, és kiket nem hívtak meg. Ha X-et meghívták, ki hívta meg, de Y-t miért nem hívták meg, ki ellenezte a meghívását, és még egy sor olyan kérdés, amelyekhez a vendégeknek semmi, de semmi közük nincsen, csak fontoskodásukkal akarnak kitűnni az átlagból. Amikor nagy nehezen öszszeáll a résztvevők végleges listája, akkor jönnek az újabb kérdések. Ki hol ül, ki az asztalszomszédja, ki kivel hajlandó egy asztalnál ülni. Általában a rendezvényeken szokásos 10-12 személyes asztalokról van szó. X-t az is zavarja, ha Y, akit persze nem kedvel, vele szemben foglal helyet Ekkor jönnek az úgynevezett sértődési minidrámák, nevezetesen, ha Xjön, akkor Y nem jön el, és ezt telefonon, levélben naponta jelzi a szervezők felé. Ekkor szoktam én némi malíciával megjegyezni, hogy az „előadás” azért meg lesz tartva. Ez jól bevált módszer, ugyanis Y annál nagyobb sznob, hogy otthon maradjon, és eljön fenyegetése ellenére is. Sorolhatnám az eseteket tovább, mint például amikor az egyik meghívott házaspár interveniál a rendezőségnél, hogy a barátaikat is hívják meg. Ilyenkor szoktam megjegyezni, hogy nem emlékszem, hogy azok valaha is meghívtak volna bennünket, miért hívjam meg őket. Évtizedes barátságok mennek tönkre amiatt, mert az egyiket meghívták baráti köréből, a másikat nem. Egy másik példa, ha valaki közbenjár, hogy barátnőjét hívják meg, akkor elszabadul a pokol. A barátnő kikéri magának, hogy hogyan merték őt mások közbenjárására meghívni, amikor ő is „valaki”, mivel jelezzük, hogy nem volt ugyan rajta a meghívottak listáján, de „megszántuk” és küldünk neki egy kegyelemmeghívót A valaki lemondása miatt elküldött meghívót ugyan átveszi, ezután természetesen nem jön el. Neki az volt a fontos, hogy legyen meghívója. Egyébként

az ott lévők közül senki sem ismeri, csak az a baráti házaspár, aki „kijárta” neki, hogy meghívják.

Többször mondták nekem, hogy az itt élő emigránsok az átlagnál lényegesen nagyobb sznobok, amit nem hittem el. Ma már más a véleményem a fenti példák alapján, melyek ugyan viccesnek hatnak, de lényegesen komolyabb problémákat vetnek fel, mint gondoljuk. Nevezetesen azt, hogy miért, és honnan jön elő ez a harag, egyes kirívó esetben gyűlölet embertársaink iránt, ha már egy helyiségben sem hajlandók azokkal lenni. A Hilton, vagy a Plaza bálterme elég nagy ahhoz, hogy ugyanazon az eseményen azok is részt vehessenek, akiképpen nem kedvelik egymást Az ilyen kis sztorik hallatán joggal merül fel a kérdés: Mi az oka annak, hogy a bevándorló közösségen belül ennyi súrlódás, meg nem értés van, a címben leírt „apró semmiségek” miatt? Miért okoz gondot egyeseknek, hogy embertársát milyen alapon hívják meg oda, ahova ő is kapott meghívót Elképzelhető, hogy társadalmi helyzete, adakozásának gyakorisága és nagysága miatt hívták meg, vagy az is, hogy több köze van a rendezvényhez, mint annak aki a kellemetlen kérdést feltette, vagyis hogy mit keres ott az illető? Jó lenne változtatni, de hogyan? Az értelem azt sugallja, hogy türelmesebbnek, toleránsabbnak kéne lennünk egymás iránt Mindnyájunknak ugyanaz a célunk, vagyis egészségben, békességben és lehetőség szerint jómódban élni. Amerika nagy ország, elférünk benne mindannyian. El kellene fogadnunk egymást hibáinkkal együtt, és bele kellene törődnünk abba, hogy vannak közöttünk, akik több tehetséggel vannak megáldva, akik szorgalmasabbak nálunk, és a szerencse is jobban melléjük szegődött Ezeket az embertársainkat nem szabad eredményes életútjuk miatt irigyelni, esetleg gyűlölettel viselkedni irántuk. S, ha véletlenül úgy hozza a sors, hogy ugyanarra a rendezvényre kap meghívót két egymást „nem kedvelő ember”, azért menjenek el, és ne azután érdeklődjenek ki hol, melyik asztalnál ül, hiszen ha véletlenül egy asztalhoz kerülnek, nincs jobb alkalom a csatabárd elásására, kibékülésre. Ott folytathatják barátságukat ahol „apró semmiségek” miatt abbahagyták.

Mottó: Apró semmiségek”

U 5. oldal

EZ VAN -1. évfolyam 9. szám, 2004. december