Evangéliumi Világszolgálat, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-05-01 / 5. szám

EVANGÉLIUMI VILÁGSZOLGÁLAT

9

kai bátran szembe nézni és szembe állni. Szakítottak addigi rossz szokásaikkal, hiábavaló gondolataikkal, ellenségeskedéseikkel, csábító bűneikkel. Arra vonatkozólag, hogy mily nagy horderejű személyes döntést kellett hozniuk és milyen gyökeres átalakuláson kellett átmenniük, hadd idézzük itt Pál első korinthusi levele 6.-ik részének 9, 10 és 11.-ik verseit: “Ne tévelyegjetek”, — írta az apostol a korinthusi keresztyéneknek; “se paráznák, se bálványimádók, se házasságtörök, se pulyák, se férfiszeplősítők, se lopok, se telhetetlenek, se részegesek, se szidalmazok, re ragadozók nem örökölhetik Isten országát. Ilyenek voltatok pedig némelyek, de megmosattatok, de megszenteltettetek, de megigazíttattatok az Ur Jézusnak nevében és a mi Istenünk lelke által." Itt az apostol csupa durva testi bűnöket sorol fel a korinthusiakkal kapcsolatosan. De az első keresztyének között nem csak ilyen megtért bűnösök voltak, hanem a lélek és a szelem “finom” bűneitől megtisztultak is, akiknek talán még nehezebb volt szakítaniuk elferdült, tévedésen alapuló gondolkozásukkal, mint azoknak, akiknek valami durva testi bűnt kellett elhagyniuk.

A hibás életfolytatás elhagyása bátorságuknak csak egyik lépése volt. Ezt követte a második lépés, mellyel magukat teljes mértékben átadták Jézus gondolatainak, eszméinek; napi elmélkedéssel, mindig eleven figyelemmel, az Istenhez való imádkozással, gondolataiknak Isten gondolataival összehangolásával a Szent Lélek vezetésére bízták magukat.

Hogy ez milyen nagy, alapvető változást jelent, azt csak az képes megfelelően értékelni, aki már maga is átment ilyen átalakulási folyamaton, illetve benne van ilyen folyamatban, mely végeredményben soha sem áll meg, míg életünk tart, tekintettel arra, hogy Istent kimeríteni ember nem tudja. A változást úgy lehet jellemezni, hogy más úr kezd parancsolni a Szent Lélek által megváltozott emberben. Míg a hitetlent vagy a csak névleg keresztyént saját és embertársai tévedő gondolkozása és kívánságai kormányozzák, addig a Lélek hatása alá került ember nyiltan megvallja, hogy bár megvan az agya, izmai, vére, csontjai, szervezete és szelleme, ezeket az eszközöket képtelen helyesen, törvényszerűen használni. Őszintén, józanúl megvallja, hogy lábának egyetlen lépése, karjának egyetlen mozdulata, szemének egyetlen pillantása, agyának egyetlen gondolata, szívének egyetlen dobbanása sem hoz létre semmi jót, ha a saját és embertársai bűnössége azokat helytelenül irányítja vagy befolyásolja.

Ezért isteni útbaigazítást keres. Kéri Isten Lelkét. Az Atya pedig jóakaró és kegyelmes azokkal, akik tőle kérik a Szent Lelket. De ehez a kéréshez kell a bátorság. Életemben sok olyan emberrel találkoztam, aki magát keresztyénnek vallotta, de őszintén szólva, csak nagyon kevés olyan volt közöttük, aki határozottan, őszintén és bátran Isten Lelke vezetésére bízta volna magát naponta. Legtöbbjük nem is gondol arra, hogy naponta újból és újból el kell határoznia magát arra, hogy a test indulatainak nem ad helyet, ellenben törekedni fog hétfőtől vasárnapig, új esztendő napjától december 31-ig, öntudatos első hitvallástételétől halála percéig a Lélek vezetése alatt gondolkozni, szólni és cselekedni, a Lélek gyümölcseit teremni, melyekről a bevezető bibliai részünk beszélt. Az önmagunk megromlott énjével való bátor megküzdés és önmagunk, naponként a Lélek vezetése alatt újjászülető, új énjének bátor, lendületes megélése az a lehetőség, melyet igénk így fejez ki: “Térjetek meg... és veszitek a Szent Lélek ajándékát.”

Pillanatig sem kell azzal áltatnunk magunkat, hogy a világ, a sátán vagy a többi emberek a legnagyobb ellenségeink. A magunk bűnös énje az igazi ellenségünk. Ez nemzeti vonatkozásban is így van. A magyarság igazi ellenségei nem azok a népek, melyek évszázadokon át mind nagyobb és nagyobb területeket népesítettek be otthon, kiszorítva róluk a magyarokat; nem is azok a hatalmak, melyek immár két világháború után szörnyen igazságtalan békeparanccsal megcsonkították az országot; a magyarnak egyetlen igazi ellensége van: saját maga bűne, melyet csak egyetlen úton lehet legyőzni, a Krisztus útján, amely pedig az, amit Krisztus a saját életében is alkalmazott: A Szent Lélek rendelkezése alá kell adnia magát az embernek, a nemzetnek.

“Áldott légy hát édes Jézus!

Hogy Szent Lelkednek erejét,

Valamint több más nemzethez,

Hozzánk is elküldted”,

énekelte a nemzet romjain új életet teremtő magyar reformálódó nép, amint 1531-ből fennmaradt egyik egyházi énekünk tanúsítja. Bűnbánattal tértek meg magyarok és a magyarság fennmaradását az Uj-Korban annak köszönhetjük, hogy a 16.-ik század magyar reformációjának ereje a 17.-ik század utolsó évtizedén át máig terjedő különböző politikai, szellemi és vallási elnyomások ellenére is átsegítette a nemzetet. Nem a magunk, hanem a Lélek erejére mutat ez a“csoda.”

Igazi ellenségünk a magunk bűnös énje. A keresztyén mivolt pedig abban kezdődik, hogy az ember megvallja: csak a Lélek erejével tudom legyőzni a magam bűneit. Gondoljunk csak magunkra! Bátorkodtál-e őszintén szembenézni saját tévedő értelmeddel, gőgös, hiábavaló lelkeddel, megromlott, szétszaggatott akaratoddal, mint ember és mint magyar; és volt-e bátorságod az égre felnézve, vagy alázatosan térdre hullva Isten Lelkének segítségét kérni magad ellen?

A harcterek katonáinak vitézsége elhalványul azok bátorságának tündöklése mellett, akik szembe mernek állni saját tévedéseikkel, hibáikkal, mulasztásaikkal, bűneikkel, rossz szokásaikká és naponta tudatosan a Lélek kormányzása alá adják magukat. Az a bátor ember, aki végig nézve magán úgy, mint Isten nélkül van, ki meri