Evangéliumi Világszolgálat, 1951 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1951-04-15 / 4. szám
EVANGÉLIUMI VILÁGSZOLGÁLAT 13. oldal "Ez az ősi vitézségnek virága" Beállottam a Bocskay-csapatba, Ez az igaz magyar hajdúk csapatja, Ez az ősi vitézségnek virága: Ide, kinek a szabadság derága! Rezes kardom szépapámról maradt rám. Derék készség, két tinóért nem adnám, Német, labanc bevagdalta, berótta, — Foga van a vén jószágnak azóta. Gyere kardom, gyere velettn csatába: Minek állasz a fogason hiába? 'Oldaladon ez van írva: szabadság, Elszenvednéd, hogy a magyart tapossák? Eb szenvedi, ebnek ura a német. -* Ide, anyám, azt az öreg mentémet, Kiporozom, veres sinórt veszek rá, Hogy a világ minden lyánya nevet rá. (Arany János) A Tiszántúl közepe táját, Debrecen széles környékét nevezzük Hajdúságnak. Lakói, a hajdúk nem olyan külön, a magyarság testébe olvadt törzs, mint a jászok, kunok, hanem a XV. század alföldi magyarságának egyik sokat szenvedett és eközben edződött rétege. Városaikban hiába kutatnék nyomukat. A kövek, amelyek beszélnék tetteiket, azóta szétmállottak. Az épületek, amelyek őriznék emléküket: elpusztultak a sok háború dulásaiban. Emlékük késő unokák szivében maradt meg, szájról-szájra mesélik apák fiaiknak. Megavult törvénykönyvek zord paragrafusai őrzik, adománylevelek máig fénylő betűi hirdetik, idegen városok jegyzőkönyvei rejtegetik emlékezetes nevüket. A XV. században találkozunk írásban a hajdú névvel először. Egyik első említés egy embertelenül szigorú intézkedés. i Az 1514-i országgyűlés 60—61. törvénycikke eltiltja őket a fegyverviseléstől s megengedi, hogy a fegyveresen talált hajdút bárki elfoghassa, vagy szabadon üldözhesse. A MOHÁCSI VÉSZ ELŐTT és még százötven évig utána Magyarország volt Európa husszállitója. Az Alföldön főképpen legelők terültek el s rajtuk tízezres csordákban tenyésztették a szarvasmarhát. Ezek a jószágok soha fedél alá nem kerültek, pásztoraikon kívül embert nem láttak, “rideg” tenyészetben,'szilajon nőttek fel. Mintegy négyszáz esztendővel ezelőtti adat szerint, Nürnberg évente 70 ezer magyar marhát vásárolt, Bécs is körülbelül, ugyanennyit. Ezt fogyasztották még nagy kedvvel München, Strassburg gazdag városai, Morvaország lakói és Velence népe. A magyar Alföldről a jószágokat ezres csapatokban hajtották külön erre a célra meghagyott széles marhahajtó utakon s ilyen nagy csordákban úsztatták át a Dunán. Az évente többezer csordát hajtó legények földönfutó jobbágyokból, éhhalál és az utszélen való agyonveretés elől menekülve, kényszerűségtől szorítva, verődtek össze. Neük — a hajdú szó — minden környező nép nyelvében meglelhető, nagyon régi közös gyökből származik és ezt jelenti: hajtó, nógató. A hajdúk sok viszontagság között, egyik napról a másikra tengődtek. Amikor a jószághajtás megcsappant, az edzett, mesébeillő teljesítményekre képes, végletekig elszánt férfiakat zsoldosvezérek alkalmazták. Félig törvényen kívül, egyrészük zsoldosként szolgálva a Habsburgok hatalmát, másrészük Bihar megyében, a Kölesér vidékén tanyázva érték meg az 1604. esztendőt. A Habsburg elnyomás ekkor már véglegesen elkeserítette a magyarságot és a magyar protestánsokat. A király olasz zsoldos vezére, Belgiojoso Barbiano Jakab, seregével támadásra indult Bocskay István ellen, aki az elnyomott magyar nép fénylő reménysége volt. Az álmosdi csatánál a köleséri hajdúk Bocskayhoz pártoltak és rövid idő alatt melléje állt valamennyi. Az ő erejükkel kényszeríti kiegyezésre a Habsburgokat s köti meg velük a bécsi békét. MI VOLT BOCSKAY SIKERÉNEK s a hajdúk hősiességének a titka? Az, hogy Bocskay emberszámba vette őket. Neki nemcsak ügyes fegyverfórgatókat és halált megvető vitézeket jelentettek a hajdúk, hanem látta embertelen sorsukat. Tudta: ha'zsoldosok maradnak, a folytonos harcokban a Habsburgok érdekeiért felmorzsolódnak, ha szabad-hajdúk maradnak, veszett ebként pusztítják őket országos törvényeik alapján. Bocskay amikor az emlékezetes éjtszakán hozzájuk küldte követét, Örvéndy Pál kapitányt, nemcsak nagy zsoldot ígért nekik, hanem megcsillantotta előttük az emberi jövőt: ha megvívják a sikeres csatákat, Debrecen környékén földet ad nekik és városokban telepiti le őket. Vezetőik legjava szivében mélyen fekvő hurt érintett ez az Ígéret, s mire vége lett a csatáknak, még meg sem kötötték a békét, az 1605. évben tartott korponai országgyűlésen Bocskay már előtárta tervét, majd oklevelet adott a hajdúk nemesítéséről és letelepítéséről. Zengő szavakba foglalták erényeiket, vitézségüket és a fejedelem öröme is keresztülcsillan s mind .máig őrzik a róluk irt sorokban: "Az ily s annyira dicsőséges és örök emlékezetre méltó érdemeket tekintvén, mindnyájokat és egyenként a mi'hajdu vitézeinket, mint a mi régi szabadságaink visszaadóit, hogy a haza szabadságáért tett erős munkáiknak és mi irántok való hálánknak emlékezetét a késő maradékoknak is fennhagynánk, és hogy azon hazában, amelyben harcoltak, fő tiszteletet és szabadságot nyernének.... vitézkedő hajdú katonáinkat a paraszti s nem nemesi állapotból, amelyben születtek és eddig léteztek, kegyelemmel kiemelni.... határoztuk.... Hogy pedig a mi említett vitézeink bizonytalan lakhelyeikről el ne széledjenek, vagy idegen törvényhatóság alá ne kerüljenek, hanem minden időben egy bizonyos állandó helven és kerületben lakván, s igy együtt..... minél alkalmasabb, hasznosabb és sikeres szolgálatot tehetnének és készen találtatnának.... Szabolcs vármegyében létező s ezelőtt a mi tokaji várunkhoz tartozott Kálló egész
