Evangéliumi Világszolgálat, 1950. augusztus-december (1. évfolyam, 1-5. szám)
1950-09-15 / 2. szám
EVANGÉLIUMI VILÁGSZOLGÁLAT 7.oldal Egészséges életösztön és politikai érettség dolgában az amerikai magyarság fényesen megállotta a helyét a világnézetek őrült forgatagában, nem maradva el. sőt olykor-olykor elébe és felébe kerülve, még a hivatalos amerikai politikai vonalvezetésnek is. Ez a tény teszi alkalmassá arra, hogy kiinduló pontja, lelki háttere legyen minden szélsőség elleni küzdelemnek a magyar életben. Ilyen kiegyensúlyozott, nyugodt, határozott, a szélsőségekre azonnal és szabadon reagáló középutas életfelfogása és — hogy úgy mondjuk — politikai vonalvezetése a világ egyetlen magyar csoportjának sincs. Még attól is szabad, amivel az óhazai magyarságból is lehet verbuválni minden irányzat számára fogdmegeket: kenyérrel, állással, címmel, félemlitéssel megkörnyékezéstől, éretlen elmék szenvedélyeinek tömeges felkorbácsolásától. Ez a józanság, pártatlanság és magyar kérdésekben abszolút jóakarat kivételes értéket biztosit az amerikai magyarság számára a világ magyarságának a családjában. Ennek a magyarságnak a véleményét magyar sorskérdésekben nem lehet büntetlenül ignorálni. Ennek jóhiszemű érdeklődése, kritikája elől igazi magyaroknak nem lehet a sértődött fenség hallgatásába burkolózni. Az amerikai magyarság a mérő zsinór, amellyel Isten méri a magyar sorsot és azokat, akik e sors körül bábáskodnak. Itt van a félszázad alatt kiverejtékezett minta egy uj magyar évezredre. Mert itt teljesedett ki az ember a magyarban a legmagasabb fokra. Példának veszem erre egyházam, a perth amboyi független magyar református egyháznak az első főgondnokát, “nagybajuszu” Tóth Sándort. Elöregedett és elszegényedett. Hozzátartozói nem voltak, kortársai előtte elhaltak. Rászakadt az árvaság tudata. Egy fia élt Beregmegye egyik falujában. Elhatározta, hogy ahhoz tér meg öregségére. Eljött hozzám elköszönni. Nem tudom, meddig gondolkozott mondanivalóján, avagy mint adta Isten néki ezt a három tömör mondatot: “Nagytiszteletü Uram, az életemet Amerikának adtam; a testemet hazaviszem a szülőföldemnek; a lelkemet testálom Istennek". Mikor vándorbotján kívül alig egyébbel Amerikába jött, hozta a lelkét is. Ez a lélek segített egyházat formálni, egyházat gondozni, lelki otthont dédelgetni. Mikor úgyszólván semmivel ismét visszatért abba a faluba, ahonnan gyermekifjan elindult, a lelke még mindig meg volt. Természetesnek vette, hogy ez akkor is meg lesz, amikor földi sátorházát le kell tennie. Ezt, mint elidegeníthetetlen, utolsó kincsét, a közben cseh megszállás alá került falujában is Istennek tartogatta. “A lelkemet testálom Istennek”.... Ez az amerikai magyar, az igazi amerikai magyar. .. A lelkiségét mindvégig megtartó magyar. A lelke felett egyedüli urnák csak a mindenség Urát elismerő magyar.... A szabadosság nélkül szabaddá lett magyar.... Ez az örök, igazi magyar is. Ez a világot Isten világának megtartó és ezért megtartásra méltó ember is ... Dr. Vincze Károly. * * * (Dr. Vincze Károly annak az Amerikai Független Magyar Református Egyháznak főesperesse, mely a Magyar Evangéliumi Világszolgálat munkáját már az első hónapban testvéri szívvel átértette és három éven át évi ezer dollárral való segítését megkezdte. A fenti előadás az Amerikai Magyar Szövetség keleti csoportja egyik gyűlésén hangzott el.) GYŰLÖLLEK! Nagyon mellbeütött az egyik guatemalai vezető embernek az a kijelentése, hogy gyűlöli az amerikaiakat azért, mert ezek a haladás, főleg a társadalmi berendezkedések terén, a munkások jólétének biztosításában olyan fokon vannak, melyet ők, a guatemaliak “ötven év múlva sem lesznek képesek elérni . Mellbeütött, mert eszembe jutott annak a barátomnak elbeszélése, aki az 1920-as években Orsován lakott, mely az első világháború végéig a magyarokhoz tartozott. Elmondta, hogy bement az egyik orsovai román vendéglőbe és a rendelt italból a vendéglőst is megkínálta. Pár pohár ital elfogyasztása után a vendéglős nyelve felvágódott és dühöngve kitört: “Gyűlöllek titeket, magyarokat!” Barátom belső jóságtól fütött kérdésére, hogy miért gyűlöl bennünket, ez volt a válasz: “Mert jobbak vagytok, mint mi”. Az emlékek felötlenek egymás után és eszembe jut emberek arca, amint haraggal és gyűlölettel teltek el olyanokkal szemben, akik szellemileg náluk magasabb képességet küzdöttek ki, lelkileg pedig a jóság gyakorlására szánták el magukat. Az ilyenekre az alacsony lelküek és belső restségükben tudatlanul maradottak azt szokták mondani, hogy gőgösek, fennhéjázok, fölényesek és azért gyűlölik őket. Az igazság pedig az, hogy felsőbbrendűségük miatt irigyelték és gyűlölték. Jézus az alacsonyrendü, a bűnben megmaradó ember és a felsőbbrendü, a bűntől szabadulni törekvő ember közötti nagy különbséget és a köztük támadó szakadékot világosan látta és meg is mondta tanítványainak: “Engem gyűlölt ez a világ, titeket is gyűlölni fog”. Ennek a mély ellentétnek egyetlen helyes feloldása van és ez az, hogy az igazság igéje hirdetése nyomán az alacsonyrendüeknek meg kell változniok, meg kell térniök és a jóra törekvésben egyekké kell válniok azokkal, akik már egy, vagy sok dologban elkezdték azt a törekvést, hogy az ösztönösségből és a felismert rosszból a helyes útra küzdjék fel magukat. A változást nem szabad úgy létrehozni, hogy az alacso'nyrendüek akarata érvényesüljön. Nem elégítené ki őket a gazdagok elvett vagyona, mert azt csak eltékozolnák. Nem elégítené ki őket az okosabbak, tanultabbak, bölcsebbek tudása, mert azt képzetlen eszük újból ferdeségekké és gonoszságokká ferdítené el. Nem elégítené ki őket a civilizáció minden nagyszerű felszerelése és segédeszköze, mert azokat hamarosan használhatatlanokká és rommá tennék, amint barbár támadók pusztításaiban ezt már magunk is tapasztaltuk. A felsőbbrendü nevelés adhatja meg csak ennek a rettenetes ellentétnek a feloldását. Ez alatt a fel-
