Evangéliumi Hírnök, 2003 (95. évfolyam, 1-11. szám)
2003-09-01 / 9. szám
Áprily Lajos LASSÚ SZÁRNYON Uram, a két szárnyam nehéz, hozzád emelkedni ma nem mer. Ne bilincselj meg és ne bánts nagy súlyoddal, a félelemmel. Te nagy völgyedben ne legyek énekre béna, hitre gyáva. Úgy kapaszkodjam, Kéz, beléd, mint kicsi koromban anyámba. Hívott erőseid dalos lakomáján mindig ne késsem. Kapudtól ne térítsen el utat veszítő szédülésem. Viharszeles mélyed felett meredekedet bízva járjam, sziklafalon hajnalmadár, örömpiros legyen a szárnyam. És hogyha mégis hullanék sugaradban vagy sűrű hóban, sohasem látott arcodat láthassam egyszer, zuhanóban. ValOBAn 1 „Milyen felemás érzések közt élünk, milyen sokféle vonzások között, pedig zuhanunk, mint a kő egyenesen és egyértelműen. ” Pilinszky János „Milyen felemás" című verse kórkép a mi korunkról. íme, egy szomorú példa: Amikor New Hampshire anglikánusai azt követelték egyházuktól, hogy szeretett papjukat püspökké avassák, a délafrikai Desmond Tutu „fölösleges csetepaténak” bélyegezte püspöktársai vitáját. Miről is folyt a vita Minneapolisban? Arról, hogy püspökké avatható-e a homoszexualitásával büszkélkedő Gene Robinson. Amikor érzések és vonzások között vívódunk - valójában: zuhanunk. Mi mást tehetnénk? „Hányféle szégyen és képzelt dicsőség hálójában evickélünk, pedig napra kellene teregetnünk mindazt, mi rejteni való. ” Míg magunk is a hálóban evickélünk, aligha leszünk halászok. Ami tegnap tabu volt, az mára sokak szégyene, vagy éppen dicsősége lett. A világosságra, Ige-fénybe kell tartanunk minden „rejteni valót ’. Valójában az történt, hogy az idők során a „hálóba” került valami, amit az őskeresztyén gyülekezet a „napon” tartott. „Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedők, sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolok 4. oldal_______________________________ nem fogják örökölni Isten országát. Pedig ilyenek voltak körületek némelyek: de megmosattatok, megszentelődtetek, és meg is igazultatok az Úr Jézus Krisztus nevében és a mi Istenünk Lelke által” (lKor 6,9-11). Novák József EGYEDÜLLÉT Társaslények vagyunk: éppen ezért, az embertársainktól való elszakadást nehezen tudjuk elviselni. Azonban az egyedüllét érzése akkor is reánk nehezedhet, ha embertömeg vesz körül, de figyelmen kívül hagynak bennünket. Ezért panaszkodott a zsoltáríró is így, amikor az elhagyatottság érzése erőt vett rajta: “...várok vala részvétre, de hiába, vigasztalókra, de nem találók ". Az egyedüllét csak akkor lehet áldás, ha az Isten keresésére kényszerít bennünket. Embermilliók rohannak körülöttünk és keresnek valamit, ami megnyugtathatná őket: de amíg csak “valamit” keresnek és nem “valakit”, nem lehetnek megelégedve. Részvétre várunk mindnyájan, amikor az élet gondjai reánk nehezednek: de éppen úgy részvétet várnak mások is tőlünk. Ha mi sem találtuk meg Istent előzőleg, a “panaszkodók” hamar kimerítik türelmünket, mert nincsen szívünkben részvét irántuk. Az egyedüllét érzése - és valóságos terhe - reá nehezedhet nemcsak az öregekre, hanem a fiatalokra is: nemcsak a szegényekre, hanem a gazdagokra is. Az idős emberek részére reménytelenné válik a jövő, ha erőtlenségükben nincsen, akire támaszkodjanak. Egy kis figyelmesség irántuk nagy segítség még akkor is, ha gondjaiktól nem is szabadítja meg őket. A zsidókhoz írt levél írója Istenre utalva mondja: “Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled!” Az emberek is tesznek ilyen ígéretet, de csak Isten teljesitheti minden ígéretét. Isten felhasználhat embereket is a segélynyújtásra, de O önmagát ajánlja fel, amikor ezt ípéri: “Nem hagylak el!” A “jóakaratai emberek holnap már maguk is a mások segítségére szorulhatnak. O önzetlenül ajánl fel mindent, és minden szükségünket kielégítheti. A legtöbb, amit Isten tehetett értünk, hogy Fiát áldozta fel értünk. Aki megszabadíthat bennünket az elhagyatottság érzésétől. Felőle mondta Ésaiás próféta: "És ő megsebesíttetett bűneinkért, megmutatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ö sebeivel gyógyulánk meg”. Megért bennünket, mert mint ember szenvedett és az Ó életében is volt fájdalmas pillanat, amikor így kiáltott fel: “Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?” Amikor az elhagyatottság érzése nehezedett rá, Istent, akit mindig Atyjának nevezett, most Istenének szólítja. Most Isten az ő számára is ítélőbíró, aki Fiában megítéli a világ bűneit. Csoda-e, ha “a nap elsötétült”? De amikor engedelmessége által győzedelmeskedett, ismét Atyjának szólítja Istent: “És kiáltván Jézus nagy szóval monda: Atyám, a te kezedbe teszem le az én telkemet. És ezeket mondván, meghalaHelyreállt a kapcsolat Fiú és Atya között. A megpróbáltatások idején mindenek előtt emberekhez szoktunk fordulni segítségért. Ezért vesz rajtunk erőt a félelem, ha nincsen, akivel gondjainkat megoszthatjuk. De az emberekben való bizalom megcsal, mert a felebaráti szeretet is igen hamar kihűl. Ezért mondta a zsoltáríró: “Csak Istenben nyugodjál meg lelkem, mert tőle van reménységem. Csak ő az én kősziklám és szabadítom: ő az én oltalmam, azért nem rendülök meg. ” Az Isten és Krisztus szeretetét nem korlátozza önző érdek, ezért mondhatta az Úr Jézus: “Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért. Ti az én barátaim vagytok, ha azokat cselekszitek, amiket én parancsolok néktek”. Ha ez nem így volna, hogyan mondhatta volna az Ür Jézus a következőket? “Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az 0 egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ö benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Megnyugtató részemre, hogy ha O az egész világot szerette, akkor engem is. Pál apostol ezt így foglalja egybe: “Az Isten pedig a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt. ” Ha Krisztus barátaivá fogadott, akkor már nem vagyunk és nem leszünk többé elhagyatottak. De ha a Krisztus barátai vagyunk, mások se érezhetik magukat elhagyatottaknak a mi közelünkben, mert amint ő felkarolt bennünket, az Ő példáját követve ugyanúgy karoljuk mi is fel az elhagyatottakat. Isten felkínálja nekünk a vele való közösség lehetőségét. Ő mondja Ésaiás próféta által: “Ne félj, mert én veled vagyok: ne csüggedj, mert én vagyok Istened: megerősítelek, sőt megsegítlek és igazságom jobbjával támogatlak”. Vágyakozunk az emberek barátsága után, de sok csalódás fog bennünket érni, ha emberektől várjuk el az ilyen ígéretek betartását: “Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled!” Ezt az ígéretet is csak Krisztus tehette: “Én ti veletek vagyok minden napon, a világ végezetéig! ” Az emberekre még az életünk végéig se támaszkodhatunk, nemhogy a világ végéig. Ha a Krisztus ígéretét elfogadjuk, eloszlik szíveinkből a kétség és az egyedülléttől való félelem gyötrő érzése, és meggyőződünk, hogy valóban velünk van mindennap és a napnak minden órájában. Faulkner Károlyne', Szeretethíd az óceánon, Budapest 1994. 45k o. 2003. szeptember
