Evangéliumi Hírnök, 2003 (95. évfolyam, 1-11. szám)
2003-03-01 / 3. szám
2003. március 7. oldal csap alá tartom, hirtelenjében elkészült maszkomat tartom arcom elé és botorkálok szobám felé küszködve a köhögéssel. Sikerül magamhoz venni néhány fontos dolgot (irattárca, kocsikulcs, pénz amit a bérleti költségre hoztunk a ház tulajdonosának stb) és már rohanok is kifelé. Az ajtónál találkozók a fiúkkal, kint kiáltozó tűzoltók, másodjára már nem tudunk visszamenni menteni a menthetőt. A háznak egyre több pontján csapnak fel a lángnyelvek. Keresem a fiatalokat ... számolom őket ... MINDANNYIAN MEGVAGYUNK! Imádkozni próbálok, kérem őket is, eddig is azt tettük hangzik a válasz. Csak állunk a háztól néhány méterre, és képtelenek vagyunk felfogni, hogy ami körülöttünk történik az igaz. A következő néhány óra örökkévalóságnak tűnik számunkra. Egy idős férfi fogd be bennünket az otthonába, Isten áldja meg Őt ezért. Kérdések, kételyek, vívódások újra és újra a szálláshelyek felé forduló tekintetek. Már késő délután van mire az utolsó lángcsóva is elalszik. A házhoz megyek, a látvány leírhatatlan, mindenütt a pusztulás, felismerhetetlenül összeégett az előtte oly szép és kedves ház. Külön engedéllyel a szakemberek vezetőjével elindulok az egykor csodaszép épület romjai közé. Próbálok ha lehet megkeresni néhány értéktárgyat és személyes dolgot amit a fiatalok hagytak bent. A beszakadt födém, az elszenesedett bútorok, és a közel húszcentis vízben próbálok kutatni. Örülök, hogy a tűzoltóktól kapott védősisak az arcomba csúszik, hiszen így nem láthatja a parancsnok, hogy keservesen sírok. Csodával határos, hogy minden fiatalnak megtaláljuk a tárcáját, de sajnos sokaknak semmi mást. Az egyik helyiségbe lépve meglátom Carol szív alakú párnájának maradványait, nincs szívem kivinni, csak sírok tovább. Hálózsákok, farmerek, pólók, és bibliáink elszenesedett, szétszakadt, tönkrement darabjai között járok, és már nagyon szeretnék kint lenni a romok közül. Kora este van, mire a három kocsiból álló karavánunk elindul Torontó felé. Most realizálódik bennünk, hogy reggel óta nem ettünk és nem ittunk semmit, sok fiatal bevallja, hogy életében ez az első “böjti nap ’. Közben hazaszólok Annamáriának, próbálom elmondani, hogy mi történt velünk, akadozik a hangom. Úgy döntünk, hogy eszünk néhány falatot, majd utána Oláh testvérék otthonához megyünk ahol a szülők várják a fiatalokat. Miközben eszünk nézem a többieket, kezük kormos. Az enyémre nézek és látom, hogy az sem tisztább sőt több helyen kisebb vágások vannak rajta. Az egyik fiú észreveszi ezt, megfogja vállamat és csak annyit mond: Köszönjük! Életemben még soha nem esett ilyen jól ezt a szót hallani. Talán egy órára lehetünk a várostól, az utasaimat elnyomta az álom, és egymás vállára borulva pihennek. Halkan szól a zene, és én csak sírok és nyelem a könnyeimet. Életem eddigi talán legnehezebb napját élem. Megrázó a találkozás a családtagokkal!! Könnyes arcú szülők ölelik magukhoz, íüstszagú csapzott gyermekeiket. Nekem is jólesik testvéreim ölelése és kedves feleségem bátorítása. Rövid idő elteltével elindulunk mindannyian hazafelé. Mi hazafelé menet még keresünk egy korházat, hogy ellássák lábamat, amelyet egy szeg hasított fel miközben a tűzeset után az értékeket kerestem. Késő este van mire ágyba kerülök, hajnalig vergődök, majd mire hatni kezdenek a gyógyszerek elalszom. Vasárnap könnyes arcú fiatalok szolgálnak a gyülekezetben. Talán soha ennyire nem örült még a gyülekezet a fiatalok jelenlétének. A MIÉRTEK jönnek, De mindennél fontosabb, hogy nem 12 koporsó, hanem 12 egészséges fiatal tért vissza a gyülekezetbe. “Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: Minden reggel megújul. Nagy a Te hűséged! ” Dán László LÖSCHER MÁRIA Löscher testvérnő 1912. aug. 2-án született Erdélyben, Hadadon. A Bak család hét gyermeke közül ő volt a legidősebb. Édesapja Amerikába jött, hogy a családról gondoskodjon. New Yorkban megtért, és hazatérve ő lett a helyi baptista gyülekezet vezetője. Mária, így, egészen fiatalon bekapcsolódott a közösség életébe. 1933-ban vette feleségül Löscher Mihály, aki a háború során hadifogságba esett, majd súlyos betegen tért haza. Az 1953-ban özveggyé lett anya egyedül nevelte fel két gyermekét (Mihályt és Rebekát). Leánya után érkezett Kaliforniába Mária testvérnő is, 1986-ban. Az alhambrai Amerikai Magyar Baptista Gyülekezet imádkozó, példás életű tagja lett, egészen haláláig. “Marcsi mamának” szólítottuk, korát így tisztelve, szeretetét így élvezve. Gyönyörűen csengő énekhangja, buzgó imádsága, kedves mosolya most nagyon hiányzik. Gyakran ült mellé fiatal és idős, hogy bátorítást, vigaszt nyerjen, hiszen testvémőnk sok próba során edzett hitét, igeismeretét és életből- csességét a Lélek ajándékának ismertük fel közösségünk életén. Olyan természetesnek véltük, hogy közöttünk van! Amikor az újévi istentiszteletről hiányzott, azt gondoltuk, hogy csak meghűlt. Nem jött többet imaházba. A kórházi látogatások során is mi erősödtünk a hitben. 2003. január 20-án emelte magához az Úr. Január 25-én búcsúztattuk a Hollywood Hills-i temetőkertben. A népes gyülekezetei Löscher testvémő dédunokáinak, barátnőjének, Hoble Lidia testvémőnek, énekkarunk és szólistáink szolgálata vezette a dicsőítésben. Az igei üzenet 2Tim4:7 alapján szólt hozzánk angolul, majd magyarul. Áldás volt az élete; az emléke is az. N.J. NÉMETI ERZSÉBET Édesapám, Németi Sándor 1912-ben született és 1993. június 12-én autóbalesetben halt meg. Felesége nagyon nehezen tudta elhordozni az elválást és azt a tényt, hogy a 8 gyermek közül a második 7 éves kora óta beteg - agyhártya gyulladást kapott, amit akkor nem tudtak megfelelően kezelni. A betegség miatt a ma 63 éves gyermek a 7 éves szinten megmaradt aggyal él. (Gyermekeik közül 5 itt az USÁ-ban él, három pedig az óhazában.) Édesanyám, Németi Erzsébet alcheimeres betegségbe esett. Ezt tudva, és hogy a gyermekei közelében legyen, kihozattuk őt - fiával együtt - Chicagóba, ahol még 8 évet élt. 2003, február 10-én délben, ebéd után ragyogó arccal énekeltük ketten: "Ama szép hon felé száll az én óhajom, ahova mi hamar bemegyek... Kapok egy ragyogó csillagos koronát ” - és délután 5 órakor az Úr haza vitte, hogy át adja neki a koronát. Nagyon szép halála volt - egyet sóhajtott és elment. Emléke, szeretete, ragaszkodása mindig megmarad szívünkben. 2003. február 15-én kísértük utolsó útjára a Chicagói Gyülekezettel. Az igét Torma János lelkipásztor hirdette, szolgált a fúvós négyes, a férfi négyes és az énekkar Máté Bálint vezetésével. A család nevében köszönöm a gyülekezetnek azt a szeretetet, amivel a szolgálatokat végezték és körül vettek bennünket. Tudtak sírni a sírókkal, ahogy tudnak örülni az örülőkkel is. Bárcsak Istenünk ilyen szép halállal vinné haza minden benne bízó gyermekét, és őrizzen meg az Úr mindenkit az alcheimeres betegségtől. Szabó Ilonka
