Evangéliumi Hírnök, 1998 (90. évfolyam, 1-12. szám)
1998-01-01 / 1. szám
4. oldal I 1998. január “Tekintetem a hegyek felé emelem ” Ezt a zsoltárt a zarándokok énekelték, amikor a Szentföld különböző területeiről Jeruzsálembe meneteltek, hogy a templomban Istenhez fohászkodjanak. Az utazás mindig igen sok veszélyt rejtett magában: az utak járhatatlanok voltak, ellenség fenyegetett, a nap perzselően sütött, az éjszaka félelmetes volt, és sokféle szorongás fogta el a zarándokokat. így válik érthetővé az énekben fogalmazott kérdés: “Honnan jő majd az én segítségem? ” Mi is így zarándokolunk az örökkévalóság felé. Habár útjainkat építgetjük, egyengetjük, életutunk mégis gyakran göröngyös. A még előttünk lévő útszakasz több helyen egyenlőtlen és a felbukkanó kanyarok talán olyan helyre vezetnek, ahová nem is volt szándékunk eljutni. Az ellenség bennünket is fenyeget, és vándorlásunk közben a torkunkat a forróság úgy kiszárítja, hogy szólni sem tudunk, legfeljebb sóhajtozni. Aztán ismét este lesz, s az éjszaka félelmetes sötétsége vesz körül. Életünk során igen sok a szükség és a felmerülő probléma. Erre add választ a 121. zsoltár: “Segítségem az Úrtól jön, aki az eget és a földet alkotta. Nem engedi, hogy lábad megtántorodjék, nem szunnyad őriződ". Ez ad vigaszt, bizodalmát, és kisértéseink közepette megőriz, az Jean-Antoine De Baif: Zsoltár A hegyek csúcsán kutató szememmel föltekintettem: van-e még segítség? Óh, segítséget csak az Úr, az ég s föld Istene küldhet. 0 ügyel rá, hogy soha lábad itten meg ne csusszanjon. Soha őnem alszik. Ó ügyel rád és soha, míg a föld él, nem fog aludni. Éberen virraszt a vak éjszakában, őrzi Izráelt. A nagy Isten, O nyújt pajzsot és árnyat te fóléd is; egyre jobbodon áll O. Dél-verő izzó ragyogása, kétes fénye a holdnak neked ím nem árthat; mind a veszélytől Urad ím megőriz: lelkedet óvja. Amidőn bentről kifelé felindulsz, amidőn kintről befelé törekszel: véd ezentúl és megelőz akárhol mindig az Isten. Fordította: Illyés Gyula eleséstől. Az őr is megfeledkezhet kötelességéről és elalhat, veszélybe hozhatja a reá bízottakat, de Izráel őrzője nem szunnyad el. Éjjel-nappal nyitott szemekkel őrködik mindenki felett. Rá mindig hagyatkozhatunk. Nála mindig biztonságban érezhetjük magunkat. Életünk során mindnyájan érezhettük, mintha már sivatagon haladnánk át, ahol minden olyan magányos, nyomasztó, terméketlen, kihalt, nem találunk frissítő, üdítő vizet; sok a csalódás, és minden úgy történik, ahogy azt sokszor nem kívánjuk. De éppen ekkor nem kell összeroppanunk, mert O sohasem hagy magunkra. “Az Úr a te őriződ, az Úr a te oltalmad jobb kezed felől. ” Olyan közel van hozzánk, oly elválaszthatatlanul, mintha árnyékunk lenne. “Nem árt neked nappal a nap, sem éjjel a hold, ” sem a boldogság fényes napsugara, sem a szenvedés mély éjszakája. “Az Úr megőriz minden gonosztól. ” így ígérte. Hisz az élet és az emberek olyan sok tövist tartogatnak számunkra. De ha O megvéd bennünket, úgy nem esik bántódásunk. Nemcsak megőriz, de a baj, a szerencsétlenség, a nyomorúság sem árthat nekünk. “Tekintetemet a hegyek felé emelem. ’’ Ez felhívás is! Igen, emeljük fel tekintetünket! Ne essünk kétségbe, ne kösse le figyelmünket a sötét reménytelenség! Még akkor is nézzünk túl mindezeken, ha ez értelmetlennek tűnik részünkre! Hallgattassuk el szívünk minden ellentmondását és értelmünk minden ellenvetését és emeljük fel szemünket a hegyek felé! Hegyeinket már mi is megcsodáltuk. Mégsem adnak segítséget fenségükkel, páratlan szépségükkel. A hegyekre tekintésünk több, mint egy esztétikai élvezet. Mi keresztyének tudjuk: Krisztus megjelent, feltámadott! Két kis halomra emelhetjük tekintetünket, amelyek fölé emelkednek a világ összes hegyóriásai. A Golgota dombján, ahol megmentésünkre, megváltásunkra Jézus Krisztus meghalt. És az Olajfák hegyére, ahonnan a Feltámadott távozott e földről és hátrahagyta nagy ígéretét: “És ti elnyeritek a Szentlélek erejét. ” A Golgotán megszabadított, mennybemenetelekor pedig megerősített bennünket. A legsötétebb felhőréteget csak olyan nap tudja szétszakítani, mint Isten szeretete, amely e két dombról ragyog felénk. Ha ezt az erőt a sötétségben is örömmel ragadjuk meg, ha gondjainkat, szenvedéseinket türelemmel hordozzuk, mert bizonyosak vagyunk Isten szeretetében, akkor minden szükséget, minden gondot és bánatot Istenbe vetett bizalom hat át, mely Krisztus ígéretére épül. Isten ugyan hagy bennünket olykor sülylyedni, de soha nem hagy elmerülni. Isten az emberek hű őrizője. “Az Úr megőrzi ki- és bemeneteledet," életedet és cselekvéseidet egészen e világból való távozásig: “mostantól fogva az örökkévalóságig. ” NN nyomán Thomán Ferencné Babits Mihály: EUCHARISTIA Az Úr nem ment el, itt maradt. Őbelőle táplálkozunk. Óh különös, szent, nagy titok! Az Istent esszük mint az ős törzsek borzongó lagzikon ették-itták királyaik húsát-vérét, hogy óriás halott királyok ereje szállna mellükbe, — de a mi királyunk, Krisztus, nem halott! A mi királyunk eleven! A gyenge bárány nem totem. A Megváltó nem törzsvezér. Ereje több, ereje más: ő óriásabb óriás! ki két karjával általér minden családot s törzseket. Egyik karja az Igazság, másik karja a Szeretet... Mit ér nekünk a Test, a Vér, ha szellemében szellemünk nem részes és úgy vesszük Őt magunkhoz, mint ama vadak a tetemet vagy totemet? Áradj belénk hát, óh örök igazság és szent szeretet! Oldozd meg a bilincseket amikkel törzs és vér leköt, hogy szellem és ne hús tegyen magyarrá, s nőjünk ég felé, testvér-népek közt, mint a fák, kiket mennyből táplál a Nap. i
