Evangéliumi Hírnök, 1996 (88. évfolyam, 1-12. szám)
1996-01-01 / 1. szám
4. oldal Mátrai Mihályné: Biztató Többször hallottam, hogy amíg az ember - ha mást nem is - de legalább imádkozni tud, addig van értelme és célja az életének. Tud szolgálni, áldást osztani. De mi van akkor, ha valamilyen betegség miatt már imádkozni sem tud?- gondolkodtam. Aztán olvastam, hogy az őskeresztyének ismertetőjele az állandó öröm és szeretet volt. Örültek akkor is, amikor- emberileg szólva - volt okuk rá, meg akkor is, amikor nem (pl. Csel 5 és 16). Vagyis mindenkor örültek (Fii 4:4), szerettek is. Szerették az Úr Jézust, egymást és az elveszetteket. Annyira szerették az Urat, hogy életük árán is követték Őt. Annyira szerették egymást, hogy gondoskodtak egymásról (ApCsel 4:34). S annyira szerették az elveszetteket, hogy minden üldöztetés és szenvedés dacára, mentették őket. Örülni és szeretni pedig legtöbbnyire még az is tud, aki imádkozni már képtelen. Megfigyeltem az összefüggően beszélni és imádkozni már képtelen anyukámat. 1995. szeptember 5-én elesett. Másodszor szenvedett csípő törést. Most a jobb csípője tört el. Kórházba került. Megműtötték. Két érzelmet a legsúlyosabb óráiban szavak nélkül is ki tudott mutatni. Mégpedig az örömöt és a szeretetet. Örömét és szeretetét úgy mutatta ki, hogy boldogan mosolygott minden ápoló, látogató és vele foglalkozó emberre. Mindenki megértette üzenetét. Csodás személynek tartották. Volt, akit annyira meghatott magatartása, hogy meg akarta tudni, hogy mi vagy ki az ő örömének és szeretetének forrása? Erre vagy röviden elmondtam anyu megtérésének történetét, vagy kölcsönadtam az -egy amerikai író által írt - családi életrajzunkat. S akár az élőszó, akár az írott szó érdekelte őket, mindkettőből megtudhatták Jézus befogadásának, és a bűnbocsánat meg örök élet elnyerésének titkát. S meg is térhettek. Ki merné mondani, hogy anyukám magatehetetlen, beszélni és már imádkozni is képtelen állapotában nem tud áldást osztani, lelkeket menteni?! Azután nyolc nap múlva visszakerült ugyanabba az otthonba, ahol már két éve ápolják. A régi kedves ápolók láttára, már nem csak mosolygott, hanem szíve mélyéből nevetett. Leírhatatlan volt a belőle áradó öröm és szeretet. Vagyis továbbra is osztotta maga körül az áldást. Az ápolók meg csókolgatták, simogatták, babusgatták. Jól esett nekik a • •• rr JOVO feléjük áradó öröm és szeretet. Ott is terjed az érdeklődés az említett bizonyságtevő könyv iránt. De mi van akkor, ha valaki már örülni és szeretni is képtelen? Vannak olyan beteg testvérek, akik már erre sem képesek. Azoknak már céltalan az élete? Nem hiszem! Megint visszatérek anyukám példájára. Anyukám régebben egyszer annyira vágyott a győzelmes, lélekmentő élet után, hogy teljesen odaszánta testét Istennek (Rm 12:1). Ezzel engedélyt adott az Úrnak arra, hogy ott és úgy használja őt, ahogy abból a legtöbb dicsőség származik nevére. Isten azonnal - még ott Budapesten - használni kezdte. Aztán kitelepítette az USA, New York városába, majd tizenhat év múlva Palm Bay, Floridába. Mindenütt szolgálta Urát úgy a gyülekezetben, mint a környéken. 1992 őszéig saját otthonaiban, vagy szolgálati lakásokban lakott. Magatehetetlenné válása óta meg - mivel az Úr úgy rendelkezett, hogy én fizikailag képtelen legyek ápolni őt - először a Bethesda Nyugalmazottak Otthonába került, majd az említett ápolói intézetbe; s közben négyszer kórházba is. Ezeken a helyeken is használható maradt. Egészséges korában Isten gyermekeit bátorította; az elveszetteket Krisztushoz és a gyülekezetbe hívta; a betegeknek, magányosoknak és szegényeknek segített; és sokakért imádkozott. Aztán, mióta ezeket már nem tudja megtenni, azóta csak örömével és szeretetével szolgál. Mi lesz vele, ha esetleg egyszer erre sem lesz képes? Azt hiszem, hogy mivel a teste ott van, ahová Isten helyezte, végig áradhat a nyomán áldás. Hogyan? El kell mondanom, hogy lelkészünk, Rev. Brown és a gyülekezeti testvérek rendszeresen látogatják és végig látogatni szeretnék anyut. Ilyenkor az ápolók, betegek, és hozzátartozóik láttára és hallatára imádkoznak, esetleg énekelnek vele, meg traktátust, vagy igehirdetési másolatot hagynak az éjjeliszekrényén. A testvérek olvasmányait bárki elolvashatja és megtérhet általa. Magatartásukat figyelve meg rádöbbenhetnek, hogy a hívők szeretik és támogatják egymást. Soha sincsenek elhagyatva. Érdemes Krisztust követni, hívőnek lenni! S megkívánhatják Jézus követését. Anyukám meg, az ő segítségükkel, — csak azért, mert megengedte, hogy az Úr oda helyezze testét, ahová akarja, teljesen tehetetlen állapotban is lélekmentő eszköz maradhat. Persze anyukám magatartása nem csak a megtéretlenekre, hanem énrám, családunkra és a testvériségre is gyógyírként hat.Könnyíti az érte való fájdalmunkat és áldott jövővel biztat. Kedves testvéreim! Tudom, hogy ti talán sohasem fogtok anyukámhoz hasonló körülmények közé kerülni. Mégis biztasson a tudat, hogy - bármit hozhat is a jövő - van okunk a nyugalomra! Mert, ha egyszer véglegesen oda-szántukami testünket Istennek (megtettük?), akkor Ő a legsúlyosabb körülmények között is használhat minket; végig lesz értelme és célja életünknek. Biztató a jövőnk! 1996. január A Nemzetközi Baptista Teológiai Szeminárium készülődik a következő évszázadra Az 1948-ban, a svájci Rüschlikonban létrehozott Nemzetközi Baptista Teológiai Szeminárium új helyet nyert ez év nyarán, Prágában. A “rüschlikoni” szeminárium lelkipásztorok, tanárok és gyülekezeti vezetők képzését tűzte ki céljául. A diákoknak lehetőségük van ebben az egyedülálló és nemzetközi közösségben élni, hogy az itt eltöltött idő után “minden jó cselekedetre felkészítettek” legyenek. A svájci megélhetési költség növekedése és az egyre szigorodó vízumszabályozás tette szükségessé a szeminárium elköltözését a Cseh Köztársaságba. Sok ima és tervezgetés előzte meg ezt a lépést. Isten kegyelméből 1995. szeptemberében befejeződött az átköltözés, anélkül, hogy egy szemeszter is kimaradt volna. 1995. október 1-től, csökkentett létszámmal, 31 diák kezdte meg teológiai tanulmányait, akik közül 13-an ez évben nyertek felvételt különböző országokból. Az 1995/96-os tanévben 4 magyar diák tanul az akadémián: Szalai Mónika, Barczi Bernadett Szlovákiából, Kiss Kornél és felesége, Anna, Magyarországról és Katona János, akit szintén elkísért felesége, Ida, Romániából. Az új hely, új környezet sok nehézséget teremt, de hisszük, hogy Isten - nek terve van úgy a szemináriummal, mint a diákokkal, akik majd kimenve a világba hirdetni fogják az Úr Jézusról szóló evangéliumot. Jo Ann Hopper
