Evangéliumi Hírnök, 1995 (87. évfolyam, 1-12. szám)
1995-02-01 / 2. szám
493 Amboy Ave. Perth Amboy, NJ 08861 Rev. Dr. Vitéz Ferenc H (USPS 716-300) SECOND CLASS POSTAGE PUBLICATIONS POSTMASTER: Send Form 3579 to Hungarian Baptist Union of America 2800 Fordham Rd., N.E. Palm Bay, Fla. 32905 Szorongattatasok között II. RÉSZ A fénykép is mosolygott rám, én még jobban. „Vidám elme, jó orvosság” — mondja a Példabeszédek könyve. A derű elűzte a komorságot és a légkör feszültsége alábbhagyott. Ők is nevettek, de magukhoz térve újra felvették az álarcot, amely mögé kellett rejteni minden jószándékot, nehogy észre lehessen venni, hogy ilyen is van. Abban az időben százával kaptam a Bibliákat. Több testvérünk azért került börtönbe, mert megtalálták náluk a Bibliákat. Elkobozták és többévi börtönre ítélték el őket. Ez várt volna reám is, ha az Úr megengedi nekik. Ő rejtette el. Különleges rejtekhelyét készítettünk, s úgy védelmezte meg az Úr azokat. Igaz, hogy szorongva gondoltuk: „És ha megtalálják?” Ezért igyekeztünk túladni rajta, hogy kerüljön sok éhező ember kezébe, akikszomjúhozták Istennek beszédét. Nagy öröme volt egy-egy léleknek, mikor Bibliát kapott. Volt, aki könnyezve szorította magához, mondván: „Most már nem kell apám Bibliájából olvasnom, mert van saját Bibliám.” Voltak vidéki atyafiak, akik rendszeresen sokfelé eljuttatták ezeket a Bibliákat és evangéliumi könyveket. Volt, amikor pénzért adtuk — mert, amit az ember megfizet, azt jobban értékeli; a befolyt összegből a magunk és más rászorultak, börtönben lévők nyomorúságait enyhítettük. Egy alkalommal minden áron rám akarták sütni, hogy Bibliákat továbbítok, de az Űr elfordította gondolataikat és abbahagyták. Gyakran látogattam a kórházban betegeket. Egyszer, amint egy testvérnő ágyánál beszélgettünk, éreztem, hogy valaki figyel. Hátranéztem, hát a szolgálatos nővér kapta el a tekintetét rólam. Valami fenyegető feszültség volt a levegőben. Mikor a látogatási idő négy órakor lejárt, kifelé menet odajött hozzám a nővér és feltűnő kedvesen arra kért, hogy ne menjek még el. Várjak egy kicsit, és beszélgessünk. Leültünk egy padra. Olyan erős indíttatást kaptam, hogy beszéljek neki a megtérésemről és az Úrtól nyert szabadulásomról. Azután egészen személyessé vált az üdvüzenet számára is. Végighallgatta. Kis idő múlva kért, hogy menjek be egy szobába. Amikor beléptem, egy derék, feketeruhás férfi várt. A nővér eltűnt. A férfi rám szólt: „Maga azért jár a kórházba, hogy zavarja a betegeket és akadályozza a gyógyulásukat!?” Erre felnéztem rá és azt kérdeztem: „Maga orvos, vagy pszichiáter?” „Igen” — volt a tétova válasz. Újra kérdeztem, a felelet ismét bizonytalan volt. Elébem tett egy ív fehér papírt, tollat adott és rámszólt keményen: „írja amit diktálok!” Neki készülődtem, diktál. „Alulírott — írja a nevét és címét — rendszeresen járok a kórházakba betegeket látogatni, hogy beszédemmel fárasszam és gyógyulásukban akadályozzam őket...” Amikor észrevettem, hogy mit diktál, egészen mást kezdtem írni. Egyszercsak föleszmél, amikor látja, hogy akkor is írok, amikor ő már nem beszél; megkérdezi: „Mit ír?” „A teljes igazságot.” „Ne azt írja, hanem csak azt, amit én diktálok. Ügyet sem vetve rá, írok tovább és mondom: „Most már leírom a teljes igazságot.” S békén hagyott. (Persze, az „orvos” szekus volt, akit a nővér telefonon értesített.) írtam két teljes oldalt arról, mit végzett el az Úr azzal a beteg testvérnővel, akinél voltam. „Egy vasárnap délután felkerestem a kórházban. Az intenzív osztályon volt. Onnan csak egy lépés a halál. Alig beszélt és halk szóval suttogta: ‘Imádkozz értem!’ Megtettem. Rövid igét olvastam: „Én vagyok az Úr, a te gyógyítód!” — és eljöttem. Határozottan kértem az Urat gyógyulásáért. Odahaza is emlegettük az Úr előtt. Csütörtökön ismét felkerestem. Nem volt a régi helyén. „Talán meghalt?” — döbbent bele a szívembe. Nem. Megtaláltam egy másik ágyban, ahol besütött a nap. Fenn ült. Kérdeztem, hogy van, mi történt? „Jobban vagyok.” „Mit mond az orvos?” Azt mondja, isteni csoda történt.” Attól kezdve egyre gyógyult és haza is ment a kórházból; még ma is él.” Ezt így leírtam. Türelmesen, most már diktálás nélkül. Végigolvasta a nyilatkozatot. Rámparancsolt, hogy ne jöjjek többet a kórházba beteget látogatni. Azt mondtam: „Ha kiírják a kórház ajtajára, látogatás 2—4-ig, kivéve a hívőket, akkor nem jövök.” Elvette a lapot és elbocsátott. Csak akkor tudtam meg, hogy kicsoda, amikor kihallgatom azt kérdezte: „És hogy volt a kórházban?” Ekkor az Űr megnyitotta szememet és azt mondtam: „Maga jól tudja, hiszen maga volt az, aki Íratta velem a nyilatkozatot.” Erre megszégyenülve elhallgatott. Ilyenkor cigarettára gyújtottak és kimentek. Egyedül maradtam a kis „Mindennapi kenyér” című könyvecskémmel. Oh, milyen élő volt az Ige szava, s mennyire a szívemre beszélt... Csak úgy hullámzott bennem az öröm, nem ismerve most mára félelmet, felkészített egy újabb támadásra. Bejöttek. Nyugalmat színleltek. Udvariasan megjegyezték: „Maga igazán hívő, mondja hányán vannak még ilyenek, mint maga?” Azt válaszoltam: „Mind.” Rám néz: „Nekem mondja?” Ez egy kis csapdának készült; azt remélte, elárulom az imaközösség tagjait. Most ennyit. Később folytatom. Betelt rajtam is az Ige, amint Pál apostol mondja: „Üldöztetéseket szenvedtem, de mindezekből megszabadított engem az Úr.” Ámen. Baik Margit 12. oldal 1995. február Látja a megalázó itat Zsoltárok 138:1-8 A címben idézett gondolat a 6. versben található. Dávid Isten nagyságáról hatalmáról, fenséges voltáról elmélkedik. Azon csodálkozik, hogy az előbbiek ellenére meglátja a megalázottat. Valószínű, azért foglalkoztatja ez a kérdés a zsoltárost, mert az emberek között az ellenkezőjét láthatta. A tekintélyesek, nagyok nem igen látták meg az egyszerű, alázatos embereket, sőt, lenézték, kikerülték őket, csak a hozzájuk hasonlókkal társalogtak. Istenünk mindenkit lát, de az alázatosokat különös szeretettel karolja fel. Aki magát megalázza, azt felmagasztalja. Tehát nemcsak látja az alázatos életet, hanem meg is áldja, fel is magasztalja. Jakab 4:6 szerint "az alázatosoknak kegyelmet ád." Az Úr Jézus azt ajánlja: tanuljuk meg Tőle, hogy Ő szelíd és alázatos szívű... Ö "megalázta magát teljesen, engedelmes láván halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta Őt.. " (Fii 2:7). Akinek nehéz alázatosnak lennie őseitől öröklött természete miatt, Urunk iskolájában ezt is megtanulhatja. Viszont, amint felmagasztalta Atyánk Jézus Krisztust, hasonló felmagasztalásban részesíti hű követőit is. Fülep Sándor (Áhitat) Ahogy idősödöm, egyre kevesebbet törődöm azzal, hogy mit gondolnak rólam az emberek és egyre többet azzal, hogy mit gondol felőlem Isten. Vele ugyanis sokkal több időt töltök majd, mint veletek. (Robert Baker)
