Evangéliumi Hírnök, 1994 (86. évfolyam, 1-12. szám)

1994-02-01 / 2. szám

1994. február

11. oldal

utat a szentek szentjébe! (Zsid 9:6-8, 11—14).

3. A feltámadott Jézus. A próféciák nemcsak a Messiás születését jelezték, hanem halálát és feltámadását is (Pl. Zsolt 16:10). Aki „utált és emberektől elhagyott volt”, s földi életét az emberi gonoszság oltotta ki, Annak útja a dicsőségbe vezetett. A halál felett aratott csodás győzelmét, diadalmát húsvét ünnepén, sok szép igével alátámasztva ünnepelhetjük. Ma legyen elég a bizonyosság: „Feltámadott az Úr bizonnyal!” (34. v.) És hogy mindez érettünk történt, a mi megigazulásunkért, s hogy mi távolvalókból közelvalókká legyünk (Róma 4:23-25, Ef 2:13).

Ebben a meggyőződésben átértékelődik bennünk az élet és halál fogalma, megoldást nyer az ember rettegő kérdése: Mi lesz a halál után? „Mert én élek, ti is élni fogtok!” Dicsőséges testben: Fii. 4:21.

Aranymondás: Lukács 24:34.

* * * G.O.

1994. március 6.

ISTEN ÜDVÖZÍTŐ HATALMA Róma 1:1-17

A következő két hónapban a vasárnapi iskolában Pál apostol Római levelét fogjuk tanulmányozni. Ez a leghosszabb levél a bibliánkban. Arra buzdítom a testvéreket, hogy e két hónap alatt otthon is olvassák el ezt a levelet, elejétől végéig (esetleg többször is). E levél tanulmányozása során sokan megerősödtek már a hitben, s nyertek világosabb képet a Szentírás egészére vonatkozólag is. Azért imádkozom, hogy testvériségünk számára is áldások forrása legyen a Római levél tanulmányozása.

Pál apostol harmadik missziós útja végefelé írta ezt a levelet, Korinthusban, 58 körül. Egy olyan gyülekezetnek írta, ahol még eddig nem járt. Tervbe vette már többször, hogy elmegy Rómába, de eddig még nem sikerült eljutnia oda (Rm 1:13). Pál a következő (negyedik) missziós útját Spanyolországba tervezi, Rómán keresztül. De addig is elküldi nekik ezt a csodálatos levelet.

1. Pál és Mestere (1:1-5). A bemutatkozó sorokban Pál önmagáról csak annyit mond, amivel beállítja

magát az Isten üdvözítő tervének hirdetői közé. Annál többet mond Mesteréről, Jézus Krisztusról, akinek ő „csak” szolgálója. Mint látni fogjuk, alázatos, s ugyanakkor nagyon is öntudatos szolgája. Öntudata ez: „Pál, Jézus Krisztus szolgája.”

A legelső öt versben mindjárt elmondja az Űr Jézusról, hogy Ő a próféciák beteljesítője, Isten Fia, aki Dávid leszármazottjaként lett testté, meghalt, feltámadt, kegyelmet szerzett nekünk. Szinte észre sem vesszük mindezeket, ha nem olvassuk figyelmesen már ezeket a bevezető sorokat is.

2. Pál és a címzettek (1:6-13). Kétségtelenül élő gyülekezetnek írja levelét: „hiteteknek az egész világon híre van.” Szokása szerint megírja, hogy imádkozik értük, s régóta szeretne találkozni velük. (Érdemes lenne egy kicsit elgondolkodni azon, hogy honnan van bennünk az az elképzelés, hogy terveinknek mindenképpen sikerülnie kell, ha Isten engedelmes gyermekei vagyunk. Pál többször is eltervezte, hogy Rómába megy, s nem sikerült neki. De eszébe sem jutott ezért kétségbe vonni se a saját hitét, se az Űr hatalmát.)

Krisztus alázatos szolgájaként nemcsak tanítani akar közöttük, hanem maga is szeretne épülni.

3. Pál és ,,kötelessége”(l:14-17). Ez a négy vers Pál apostol legfontosabb hitvallásai közül való. Ez a lelkűiét alapja annak a munkának, amit a damaszkuszi úttól élete végéig folytatott. Érdemes lenne részletesen is elemezni Pál hitvallását: Mindenkinek tartozom, készen is vagyok törleszteni ezt a tartozást; eszembe sem jut szégyellni az evangéliumot, hiszen tudom, hogy Isten hatalma az, mellyel mindenkit üdvözíthet.

Bárcsak mi is megértenénk ezt az aranymondást, és azt, hogy nekünk sincs mit szégyellni rajta.

Aranymondás: Róma 1:16.

* * *

1994. március 13.

A MEGVÁLTÁS ISTEN AJÁNDÉKA

Róma 4:13-25

Mielőtt a mai igeszakaszra térnénk, fussunk át az előzményeken. Fontos részek előzik meg mostani igénket.

Kiinduló tétele Pálnak az volt, hogy az evangélium Isten hatalma, minden hívőnek üdvösségére (1.16).

Az első rész második felében elmondja, hogy mindazok, akik „nem méltatták az Istent arra, hogy ismeretökben megtartsák” (1:28), Isten haragját vonják magukra (1:18).

A második részben kifejti Pál, hogy „nincsen Isten előtt személyválogatás” (2:11). Nem csak az Isten törvényét nem ismerők, hanem azok is ítéletet érdemelnek, akik ugyan ismerik azt (zsidók), de mégsem engedelmeskednek neki (2:12).

A harmadik részben kimondja Pál, hogy mindenki vétkezett, s mindenki Isten ítéletét érdemli (3:9-20). Van azonban egy Isten adta feloldás erre a reménytelen helyzetre, s ez Jézus Krisztusba vetett hit alapján ajándékul adatik minden hívőnek (3:21-31). Ezután az alapvetés után Ábrahámot állítja elénk, nem annyira a zsidók, mint inkább a hívők atyjaként.

1. Örökség-ígéret (4:13-17). A választott nép atyja. Ábrahám sem cselekedeteiért részesült az örökség-ígéretben, „Nem a törvény által adatott az ígéret” (4:13). Pál e világ örökösének mondja Ábrahámot, vagyis, hogy nem csak Kánaán, hanem a jelenvaló, vagy talán az örökkévaló ország örököse a hívők nagy táborával együtt.

Ha az ígéret a törvény alapján adatott volna, nem lett volna gyakorlati értelme, haszna, hiszen senki (még Ábrahám sem!) töltötte be azt 4:14, 3:23, 2:12). Ma sem könnyű erről beszélni, hát még Pál apostol idejében, a választott nép jól ismert „nagy öntudatával” vitázva.

Mi a célja annak, hogy a hitet tette Isten az ígéret alapjává? Az, hogy így mindenki részesedhet benne, aki Ábrahám „igazi” leszármazottja. Ő nemcsak a zsidók és az arabok atyja, hanem a „hívőké”, keresztyéneké is; „mindnyájunknak atyánk” (4:16). Nincs tehát különbség zsidó, görög, amerikai, kínai, magyar között — az örökséget Isten nem a fajhoz, s nem is a törvényhez, hanem a hithez kötötte.

2. Ábrahám hite (4:18-22). A 17. vers végétől a 22. versig több mindent megtudunk Ábrahám hitéről. Ismerjük élete történetét is az Ószövetség lapjairól. Pál szerint Ábrahám „erős