Evangéliumi Hírnök, 1994 (86. évfolyam, 1-12. szám)
1994-01-01 / 1. szám
1994. január 11. oldal tunk: „Angyalaik látják az én orcámat.” (Máté 18:10). Aki nem így fogadja, nem mehet be! 2. A főember kérdése. Ebből a gazdag emberből hiányzott a nemes egyszerűség, a gyermekies lelkűiét. Naámánhoz hasonlóan, önerőből mindent megtett volna, csak éppen az egyszerű, megalázó feladatra nem volt képes. Szép eredmény volt, hogy „ifjúságától fogva megtartotta” a törvényeket! Nem sokan mondhatnánk el ezt magunkról. De lehet, hogy a nagy igyekezet mellett elvész a lényeg: A keresztyén élete nem a magáé! Másokkal megosztott élet, megosztott javak, önzetlen közösség megélése, gyakorlati megvalósítása az Igének: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” Ez az egy fogyatkozás kizárhat az üdvösségből! Milyen nehéz bejutni! Milyen nehéz rátalálni a helyes útra! Két tanítványi kérdés: Kicsoda üdvözülhet tehát? Mi lesz velünk, akik elhagytunk mindent? — Ma is felvetődnek e kérdések. Mert a hívő életgyakorlattal együtt jár a világtól való elkülönülés: Lemondás az egzisztenciáról, a világ szerinti tisztességről, jövedelemtöbbletről, karrierről, esetleg szeretteinkről. Sorsdöntő kérdés: Mely szolgák fogják hallani „Nem ismerlek titeket!”? Jézus válasza: Emberi erőből lehetetlen, egyedül Isten kegyelméből! Egy biztos: A Krisztusnak szentelt élet magában hordja jutalmát, itt — és egykor odaát! (29-30. vers) Aranymondás: Lukács 18:17. * * * 1994. február 13. ISTEN HOSSZÚTÜRÉSE ÉS IGAZSÁGA Lukács 20:9-19 Jézus tanítása mindig telve volt az életből vett példákkal, amelyek könynyebbé tették a megértést. A mai ige példázatának megdöbbentő erejű igazsága és üzenete van Isten népe felé. Még a főpapok és írástudók is megértették, hogy ellenük mondta el ezt. (19.v.) A szőlőskert. Ésaiás próféta már 700 évvel azelőtt énekelt róla (És 5:1-7). Amilyen gondosan és körültekintően készítette fel a gazda a kertet, jogosan elvárhatta a becsületes munkát és a bő termést. Mindkettőben mélységesen csalódott. A gazda Isten, a szőlőskert az Ő népe. Amit velük cselekedett: A szövetségkötéssel örök tulajdonábavette őket, örök irgalmassággal. Láthatóan közeljött hozzájuk, a felhő- és tűzoszlopban, a törvénytáblákban, az ígéret földjének odaajándékozásában. Csodákat láttatott velük. „Mit meg nem tettem az én szőlőmért!” De a szövetséges fél, a választott nép a jólétben egyre távolabb került Istentől. Az Ő szeretete azonban nem kevesbült meg. Elküldte szolgáit, hogy jobb belátásra bírja a szófogadatlan fiakat. A számonkérés elevenbe talált, a küldöttek sorsa: bántalmazás és halál lett. A gyümölcstelen, felelőtlen élet által saját útjuk vitte őket a veszedelembe. Ami akkor a választott nép bűne volt, az ma világjelenség: a keresztyéni élet igazságtalan, szentségtelen, gyümölcstelen, és ítéletét magában hordja. Utolsó küldött: Az egyszülött Fiú. Ember nem képes ilyen áldozatra, Isten szeretete képes volt! Fiában újra közel jött népéhez, s a Fiú jelenléte maga volt a kárhoztatás. A bűn ezt nem tudta elviselni. Igazságos büntetés: A munkásokat elveszti, a szőlőt pedig másnak adja. Népe nem töltötte be hivatását, megszegte a Szövetséget. A régi helyett Jézus saját kiontott vére által Újszövetséget szerzett, mely végleges és az egész emberiségre kiterjed. A zsidók előtt lehetetlennek tűnt a pogányok elfogadása, a szigorú ítélet haragot, ellenállást váltott ki. A halállal fenyegetett Fiú bátor kiállása maga a rendíthetetlen szikla. Ő lett a szegletnek fejévé. A szegletkő minden épületben a legfontosabb. Az egyház alapköve: maga Jézus Krisztus. Reá épül „szép rendben” egybeszerkesztve a választottak nemzetsége, a „királyi papság, szent nép”. Ismét egy páratlan hasonlat, az Igében több helyen megtalálható, Ésaiástól az apostoli levelekig. (Olvassuk el: És 8:14-15, Zsolt 118:22,1 Pét 2:6-9, 1 Kor 3:11) A szegletkő lehet összezúzó ítélet, de jelentheti az egyetlen biztos alapot, melyre építhetünk, hogy korunk különböző mozgalmaival „el ne sodortassunk”. Aranymondás: Lukács 20:17. * * * 1994. február 20. A SZOLGÁLAT PÉLDAKÉPE Lukács 22:14-30 Péter és János — Jézus parancsa szerint — elkészítették a húsvéti bárányt és a vacsoráló helyet. Kijelölt igénkben már az asztal körül találjuk Jézust és a tanítványokat. Jézus „kívánván kívánta” ezt az asztali közösséget. Szokatlanul ünnepi, szent alkalom volt ez, a három év alatt összekovácsolódott közösség megrendítően szoros átélése és komoly kijelentések utolsó alkalma. Jézus utoljára jelenti szenvedéseit. Az igéből tudjuk, hogy ennek jelentőségét csak feltámadása után fogták fel a már megnyílt szemű tanítványok. Szent ígéret. Az új találkozás már az Isten országában lesz, nem földi módra. „Az én asztalomon... az én országomban” — mondja Jézus (30. v.). A Bárány menyegzőjének vacsoráján (Jel. 19:9). Néktek szól, „akik velem voltatok kísértéseimben”. Az Úrvacsora elrendelése. Pontosan úgy, ahogyan Ő tette az utolsó vacsorán. (Hálát adott, majd kiosztotta a megtört kenyeret, kitöltött bort.) Abban a szent pillanatban már szimbolikus értelmet nyert: a mi húsvéti Bárányunk áldozatát, megtört testét és kiontott vérét jelképezte. Kinyilatkoztatása annak, hogy áldozata feleslegessé tette az ószövetségi áldozatokat, mert új Szövetségnek szerzője lett Isten és emberek között. „Egyetlenegy áldozatával örökre tökéletessé tette a megszentelteket” (Zsid 9:14).,, Ezt cselekedjélek az én emlékezetemre!" A mai napig is ez az emlékezés, s a Szövetség megújítása a lényege az úrvacsorának. Aki kiosztja, Pál apostol igéit idézi: „Mert én az Úrtól vettem...” „Azon az éjszakán, melyen elárultaték...” „Az áruló keze velem van az asztalon” (21.v.). Megdöbbentő, hogy a szent alkalmon is jelen van a gonosz! (Vajon nem fordul-e elő ez a mi közösségünkben is? Egy közületek...) „Próbálja meg az ember magát!” Árulást nemcsak Júdás módjára lehet elkövetni! A tanítványok vitája. Az „Uram, csak nem én?” — találgatása vitába, versengésbe torkollik. Nem ez az első alkalom! (Olvassuk el Márk 10:35-45.)
