Evangéliumi Hírnök, 1991 (83. évfolyam, 1-15. szám)

1991-01-15 / 2. szám

Postmaster: Send address change to Hungarian Baptist Union of America, 2800 Fordham Rd., N.E. Palm Bay, Fla. 32905 (USPS 716300)

VOL. 83., NO. 2, JANUARY 15, 1991 83. ÉVF., 2. SZÁM, 1991. JANUÁR 15.

Official Organ of the Hungarian Baptist Union of America Since 1908 Az Amerikai Magyar Baptista Szövetség hivatalos lapja

“AZ EVANGÉLIUM ISTENNEK HA TALMA“ (Róma 1:16)

MENYEGZŐ VAGY TEMETES?

„Kihez hasonlítsam tehát e nemzedék tagjait? Kihez is hasonlók? Hasonlók azokhoz a gyermekekhez, akik a piacon ülnek, és azt kiáltják egymásnak: Furulyáztunk nektek, és nem táncoltatok, siratót énekeltünk, és nem sírtatok.

Mert eljött Keresztelő János, aki nem eszik kenyeret, nem iszik bort, és azt mondjátok: ördög van benne. Eljött az Emberfia, aki eszik és iszik, és azt mondjátok: íme, falánk és részeges ember, vámszedők és bűnösök barátja. De minden gyermekében igazolódott az ő bölcsessé- 8®'

„Nagy volt az örömöm az Úrban, hogy végre felbuzdultatok a velem való törődésre. Mert gondoskodtatok volna, de nem volt rá alkalmatok. Nem a nélkülözés mondatja ezt velem, mert én megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek. Tudok szűkölködni és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, a bővölködésbe és a nélkülözésbe egyaránt. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.”

*

E két igeszakasz között könnyen felismerhető a különbség. Az evangéliumi idézetben egy gyakran előforduló helyzet közepén találjuk az Űr Jézust. Ki tudja hányadszor esnek neki a zsidó vezetők, hogy gonosz kritikájuk áldozatául tegyék a mi Urunkat? Nem tetszett nekik, ahogy Jézus a hitet gyakorolta, és ahogy arról tanított. Nemtetszésüknek egyértelmű jelét adták, most is, mint mindig.

Az Úr Jézus reakciója ez volt:

„Tudjátok kikre emlékeztettek ti engem? A gyerekekre. Rossz lábbal keltetek fel az ágyból, és ez az egész

— (Lukács 7:31-35; Fii 4:10-13) —

napotokat elrontotta. Az egyikteknek ötlete támad, hogy esküvősdit játsszatok. „Öltözzünk fel menasszonynak, vőlegénynek, hozzunk zeneszerszámokat. Ez egy jó játék lesz!” — mondja; mire a többi így szól: „Neeeem. Mi nem akarunk esküvősdit játszani. Nincs kedvünk hozzá”. Az előző csak nem hagyja annyiban a dolgot, és most azzal az ötlettel áll elő, hogy akkor játsszunk temetést. „Öltözzünk feketébe, és hántoljuk el a kis Pistit”. A társaságnak azonban ez sem tetszik: „Mi nem akarunk temetést játszani”

— húzzák a szájukat. Vagyis, ezek a gyerekek ma elégedetlenősdit játszanak

— mert úgy keltek ki az ágyból. Semmi nem tetszik nekik.

A zsidó vezetők gyerekekként viselkedtek. Bemerítő János aszkéta életében ugyanúgy kifogást kerestek (és találtak), mint Jézuséban, akinek más volt az életvitele. Egyiket sem fogadták el. Akármit is mondtak, vagy tettek, a kritika nem maradt el. Mit lehet tenni egy ilyen helyzetben?

Hát nem ismerős az ilyen hozzáállás? Vannak sokan, akik az örök elégedetlenkedő, a mindig kritikus, a zavarosban kotorászó szerepét választják, maguk és a közösség kárára. Elégedetlenek a körülményektől függetlenül. Ennek az állapotnak neve is van

— ritkán használt bár a mi köreinkben, — úgy hívják, hogy „neurotikus állapot”. Kétszeresen az, mert nem csak az illető idegállapotát jellemzi, hanem a környezetére is hat, amire azt mondjuk, hogy „az agyunkra megy már”.

Karen Homey írja, hogy „A pszichopata az, aki szerint kettő meg kettő az öt, vagyis teljesen elszakadt a realitástól. A neurotikus össze tudja adni őket, de így beszél: ’Igaz, hogy kettő meg kettő az öt, de ez nekem nem tetszik’. ”

Más szóval, a valóságban élnek, de az annyira nincs az ínyükre, hogy az már beteges. Belülről emészti őket valami, ami az elégedetlenség sokféle formájában kerül a felszínre. Mindent egy negatív alapállásból néznek és ítélnek meg, ami persze átkosan befolyásolja a környezetükhöz való viszonyt.

Hadd bocsássam előre, hogy ez a hozzáállás nagyonis ismert előttem, mondhatom, mindnyájunk előtt, hiszen magunkban is találkozunk a jeleivel. Ismerjük azokat a neurotikus pillanatokat, amikor semmi sincs ínyünkre, legszívesebben elbújnánk valahova, hogy ne lássunk senkit, és minket is hagyjanak magunkra. Kettő meg kettő négy legyen bár, az igazság az, hogy mi ezt nagyon elkeserítőnek találjuk, és kívánnánk, hogy ne lennének ilyen idegesítő törvényszerűségek az életben.

Néhány példával hadd szolgáljak. Amikor a kórházból hazavittük azt az édes kis életet, tudtuk, hogy nőni fog minden tekintetben; de ekkorára ...?! A gyomra, a lába, a szája egyre ijesztőbb méreteket ölt! Vannak szülők, akik ezt megpróbálják letagadni. A pubertás kor méreteit pelenkák közé szorítanák, és csodálkoznak, amikor pólyázni akaró kezükre egy felnőtt ember keze üt. (Folytatás a 2. oldalon)