Evangéliumi Hírnök, 1987 (79. évfolyam, 1-24. szám)
1987-12-15 / 24. szám
1987. december 15. l&anggf^1^ 3. oldal „AZ ŰR ÁLDJON MEG” Testvéri köszöntéssel üdvözöljük a szülőföldről dr. Udvarnoki Béla testvért 90. születésnapján. Örömmel tölt el bennünket, hogy a tíz évvel ezelőtt küldött „Távoli köszöntőnk” után ismét szeretettel üdvözölhetjük körünkben; sokunknak lelki atyját, nevelőjét és szolgatársát. Életfonala immár túlhaladta az írás szerinti „hetven, legfeljebb nyolcvan esztendőt”... De az apostollal valljuk: „Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez”(Ef. 2:9). A hosszú földi lét lehet átok és gyötrelem; de ugyanez áldást és megelégedést is jelenthet! Rohanó világunkban ilyen tisztes kort testi és szellemi erőnlétben megérni, valóban a Mindenható különleges ajándéka. Jubiláns testvérünkkel együtt nem hiszünk a „véletlenében. Ő sem tulajdonítja az elmúlt kilenc évtizedet annak, „amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk”... Amikor az elmúlt évben meglátogathattuk hangulatos otthonában, nagy megtiszteltetésben részesített, magnetofonra vehettem életútjára való visszaemlékezését. Ilyenkor mindig előtérbe nyomul a kérdés: mi lehet a nyilatkozó titka? Emlékezése során üstökösként ragyogott fel a hívő szülői hajlék egész életére kiható áldott fénysugara. Boldogemlékű szülei — id. Udvarnoki András és Tenke Julianna —, olyan családi légkört teremtettek, és annyira kivételes lelki hatásokat árasztottak, amelyekben csak igen kevesen részesülhettek. Az alázatot és bölcsességet, a buzgóságot és megfontoltságot drága örökségként tőlük nyerte. Míg a tudományt, a szolgálatra való felkészülést céltudatos szorgalmával önmaga szerezte meg (I. Kor. 12:8). Ezek képezték az alapját annak, hogy az Űr hívására figyelve, Isten országának felettébb hasznos munkása lehetett. Miután alaptermészetéből hiányzott az öncélú magakelletés, törtetés, netán emberi kegyek keresése, életét teljesen az Úrra bízta, s lépteit is Ő irányította. Mindig annyi erőt, kegyelmet és bölcsességet kapott felülről, hogy szolgálatait áldás kísérte. Nála is teljesedésbe ment, amit az Úr Ábrahámnak ígért: „megáldalak téged... és áldás leszesz” (I. Mózes 12:2). Visszaemlékezése szerint, amikor 1944 utolsó napjaiban a pesti szeminárium padlásán egy gerendán állva élve maradt, — míg a felrobbant lövedék az alatta levő szobában kioltotta első hitvese életét, — az első találkozáskor a péceli szülői hajlékban édesanyja csupán ennyit mondott: „Béla, el ne feledkezzél a gerendáról... Ne hidd egy pillanatig sem, hogy te azért maradtál meg, mert jobb hívő voltál, mint Gladys.” — „Azután — emlékezett vissza testvérünk, — édesanyám még mondott valamit, amit aranybetűkkel márványba kellene vésni: „Meghalni nem okvetlenül átok, életben maradni nem okvetlenül áldás.” Az elmúlt évtizedek után világossá válik, hogy annak az életmentő gerendának, amit méltán nevezhetünk a „kegyelem gerendájáénak, méltán volt akkora feladata és jelentősége Udvarnoki Béla testvér életében. Hiszen kijövetele után nemcsak az idegenbe szakadt honfitársainak lelki gondozását és irányítását kapta feladatául, de mint a klasszikus demokrácia s benne az emberi szabadságjogok fölkent bajnokának céltudatos küldetésévé vált mindezeknek tántoríthatatlanul hangot adni, szószéken és a sajtóban egyaránt! Hosszú pályafutása alatt semmilyen „izmus” szolgálatába nem állt. Egyetlen szilárd fundamentuma a Szentírás volt, maradt és marad szíve utolsó dobbanásáig! Amikor Budapest ostroma után első alkalommal kimehetett szeretett gyülekezetébe Kispestre — hitvese után kisleányát és édesatyját is eltemette —, látva a gyülekezet megdöbbenését egyéni sorstragédiája felett, csupán ennyit mondott: „Testvérek, ne sajnálkozzanak, hanem csak szeressenek.” Ezt a kívánságát azóta is sokan teljesíthetjük az óhazában épp úgy, mint az újvilágban. Kívánjuk, kísérje ez a testvéri szeretet továbbra is életútján. Hittestvérei, munkatársai között lehetnek eltérő véleményen lévők is, hiszen ő sem „tévedhetetlen” ember, de őszinteségében, becsületességében és tiszta szándékában még ellenfelei sem kételkedhetnek! Mindezek azonban most mind eltörpülnek, mert mint Krisztus testének tagjai — bármekkora is legyen közöttünk a térben és véleményben meglévő távolság — e kivételes évfordulón mi, óhazai tisztelői és még élő húsz egykori tanítványa, lélekben köré állva szívszeretettel köszöntjük Udvarnoki Béla testvérünket, az ősi ároni áldás szavaival: „Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged. Világosítsa meg az Úr az ő orcáját te rajtad és könyörüljön rajtad. Fordítsa az Úr az ő orcáját tefeléd és adjon békességet néked. ,,, 6 (IV. Mózes 6:24—26.) Bányai Jenő Budapest, 1987. augusztus 30.
