Evangéliumi Hírnök, 1986 (78. évfolyam, 3-24. szám)

1986-03-01 / 5. szám

4. oldal 1986. március 1. Isten békessége ___________________gjggg Egy lelkészi imaközösségben voltunk együtt nemrég néhányan. Ott mondta el egyik barátom az alábbi történetet: — Vagy két hónapja, hogy egy hét­fői napon erős kopogás után nyílik a szobám ajtaja és belép rajta egyik jó­módú gazdánk. Ahogy leültetem, lá­tom rajta, hogy valami nagy belső elha­tározással keresett fel, mert eddig nem igen nyitotta rám az ajtót se itthon, se a templomban. Azaz nem jól mondom, mert megfigyeltem, hogy a nyolcnapos evangélizáción esténként ő is ott volt. — Mivel szolgálhatok? — nyitot­tam meg a beszélgetést. — M őst az egyszer én szeretnék va­lami jóval szolgálni a tiszteletes úrnak. Eljöttem megmondani, hogy hát elfo­gadtam az Űr Jézust én is. A hitetlen ember meglepetése és a hivő ember boldogsága egyformán ott lehetett az arcomon, mert így folytatta: — Tudom, hogy ezen csodálkozni tetszik, talán azon még jobban, hogy meg is mondom, de ez így van. Megtér­tem. Úgy jártam, mint Ezsaiás: megfo­gott Isten és legyőzött. Ennek van már vagy három hete, de eddig restelltem szólni. De aztán láttam, hogy ezt úgy se lehet véka alatt tartani. — Azt tudja, tiszteletes úr, hogy én ki vagyok a faluban, vagy inkább ki vol­tam. Az ősapám is nemes ember volt, a portánk sok száz éve áll, meg birtok­ban sem utolsó a családom. Talán az volt a bajom, hogy nekem ez volt az Isten: a föld, meg az őseim. Apám meg­tanított, hogy a garast a fogamhoz ver­jem, mert csak az az ember, akinek valamije van. Hát én ehhez tartottam magam. Örököltem is szépen, a felesé­gem is hozott, de szereztünk is jócskán, mióta együtt vagyunk már vagy 30 esz­tendeje. Boldog lehettem volna, de megvallom, talán sose éreztem igaz bol­dogságot. Ha gyarapodtunk, még több kellett volna, ha valaki elémbe vágott, borzasztóan tudtam rá haragudni, aki alattam volt, azt lenéztem. — Ahogy most hátranézek a közel hatvan esztendőmre, poklot hordoz­tam a szívemben. Ha néha elmentem is a templomba, valami mindig visszabe­szélt bennem az. Isten szava ellen. Nem szerettem az egyházamat se, de a papo­kat se. Azt mondtam magamban: Mondják, mert fizetik őket. Sok ocsút elvittek tőlem búzába az egyházfiak; gondoltam: Istennek, papnak ez is jó. Pedig ahogy most látom már, térítge­­tett engem is az Isten. Tiszteletes úr nem volt itt akkor még, mikor az egyik fiam meghalt. Mikor kornyadozni kez­dett, csak vártuk, hogy majd jobban lesz, minek hizlalja az ember a dok­torokat, meg a patikát. Egyszer aztán akadozni kezdett a szeme. Pénzünk éppen nem volt, előtte vettünk egy da­rab rétet, hát tehenet kellett volna el­adni. Két napig egyezkedtünk a felesé­gemmel, hogy melyiket adjuk el. A végén összevesztünk. Harmadnap pe­dig meghalt a gyerek torokgyíkban. Az akkori öreg papunk nagyon vigasz­talt, de nem használt semmit. — Nagyon megkeményedett a szí­vem Isten ellen, az emberekre is hara­gudtam, pedig senki sem bántott. Isten pedig próbálkozott velem tovább. A lányunkat tetszik tudni, megkörnyé­kezte a nagyapám taksásának az uno­kája, egy ötholdas legény. Hiába volt a sok szidás, tiltás, hozzá kellett adni. Két szégyen ért vele egyszerre. A mér­gem nem ismert határt. Azt mondtam egyszer: inkább a koporsóban lássam, mint boldogan azzal a szolgaivadék­kal. Isten szavamon fogott, a lányom meghalt a szülőágyon. — Gondoltam, itt van még a kis­fiam, majd az lesz az örökös és a vigasz­taló. Őt meg elvitte a vihar, valahol idegenben fekszik, még a sírja se ma­radt, ahová elmehessek. — Azt én nem tudom megmonda­ni, mit éreztem mindenki ellen. Mart az a gondolat, hogy az én testem töre­­delmén majd más ember hízik. Gon­doltam én mindenre, amire ember ilyenkor gondolhat: a halálra, borra, nőre, de visszatartott a büszkeség. Az én nyakamat senki se lássa meghajol­va. A pokol jobb, mint ami az én lel­kemben volt. — Aztán jött az evangélizáció. A cédula engem is hívott, de gondoltam az első napon: azért se. Másnap reggel a komámasszony jött át és hívott. Nem mondtam neki se jót, se rosszat, de este mikor hallottam a harangszót, belül mintha meglökött volna valami. El­mentem. Tudtam, hogy sokan néznek, hogy én is ott vagyok, de nem törőd­tem vele. Hallgattam azt, aki prédikált és csodálkoztam, honnan tudja ez, hogy mi van énbennem. Úgy a kezén felejtettem a szemem, mikor azt mond­ta: így tartja Isten a kezében az Ő szí­vét: Jézust, hogy neked életed legyen, bocsánatod és békességed. Valami úgy biztatott belülről: nyújtsd ki a kezed és vedd el. — Ahogy hazamentem, elkezdtem gondolkozni és egyszercsak rámjött a sírás, amit nem tettem gyermekkorom óta. Az ágyban ég felé nyújtottam a kezem és elkezdtem könyörögni: Isten, nyújtsd ki hozzám a kezed. Úgy érez­tem, mintha valami jégkéreg pattant volna meg a szívemen és attól a perctől kezdve, tiszteletes úr, én más ember vagyok. Én tudtam, hogy kemény, fös­vény, kevély, mérges ember voltam, de Isten ezt elvette rólam és megbocsá­totta, amit ellene, meg az emberek el­len vétettem, És én most szeretném elmondani mindenkinek, hogy az Is­ten békesség. Közelebb húzódtam hozzá, megfog­tam a kezét és együtt imádkoztunk. A hálaadása egy halálból szabadult em­ber szárnyalása volt. (Egy régi protestáns lapból.) Tavaszi erdő A fák alatt az őszi avar olyan, mint egy régi ravatal. Rajta a múlt nyárfekszik némán. A szaga olyan keserű, fanyar. A fák kopottan ácsorognak felette, mint ruhátlan koldusok, de gallyaikon végig csorognak mézszínű sugarak és a sok kopár fa karját a Nap felé tárja és alázatosan, remegve várja a megtermékenyítő tavaszt. Megszépülnek a ragyogásban, szinte ölelkeznek a Nappal, s e szemérmes, tavaszi nászban én ott álltam levett kalappal, s míg szemeim e csodát itták, meglestem az erdő szép titkát. Olyanok, mint “áldott asszonyok ” kérgük alatt feszül az új élet: sok millió rügy... s egy éj után a boldog erdő zölden ébred. Fejszés András------------------------~.................... Sokan igen bőbeszédűek, amiért is kevés hitek érdemelnek. Kempis Tamás

Next

/
Thumbnails
Contents