Evangéliumi Hírnök, 1979 (71. évfolyam, 1-22. szám)
1979-01-15 / 2. szám
4. oldal ig^gaiumiHirngjf. 1979.január 15. Ködös, téli délelőtt volt. Néha fagyos szellő csapódott arcomba és nagyon elszomorodva végeztem munkámat. A távolból lágyan szólt egy harang mély hangja, bim... ham... Most még nagyobb erővel sajgott bele szívembe a fájdalom. Láttam lelki szemeim előtt az ünneplő-ruhás embereket, amint buzgó igyekezettel siettek a szent-igét hallgatni. Olyan sötét és sivár lett előttem egyszerre ez a hely, ahol fázva, fáradtan végeztem a hétköznapon sem irigylésreméltó munkát. — Istenem, Istenem... — sóhajtottam búsongva. — Próba ez vagy büntetés? Más ünnepel, örül, én meg nyakig vagyok a munkával... Sötét jelen ez nagyon... Riadtan álltam meg a kesergő gondolatok szövögetésével, mikor alig pár lépésre tőlem fölhangzott egy kedves, vidám ének melódiája: — Fönt a csillagok felett, hallelujah ámen!... Ezek a zord, füstös és rideg mozdonyok, amelyeken a napjaimat eltöltőm, egyszeriben kezdtek előttem barátságosabb külsőt ölteni. Nem, ezt nem lehet egyszerű szóval elmondani, hogy ilyenkor mit érez az ember. A lélek diadalmasan ujjong fel bennünk, és sivár kicsinyeskedés hunyászkodva vonul vissza. Fölvillanyozódva ugrottam fe), és szinte a keblemre öleltem azt az apró kis emberkét, aki az éneket dúdolta. — Honnan tudja maga ezt az éneket? — kérdeztem tőle minden bevezetés nélkül. Szinte megrémült a kérdéstől. — Már régen tudom. Egy hivő fiútól tanultam. Hej... — sóhajtott fel bánatosan —, akkor volt csak igazán jó, amikor ezt ővele együtt énekelgettük. Tudja, ő egy igazi istenfélő ember volt. Tíz évig kért, könyörgött, hogy változzak meg, de nem bírtam. De azok az énekek, amelyekre tanított, mindig visszatérnek és nem hagynak nyugodni. Van amikor felvidítanak, máskor meg szomorúságot okoznak. — Valahogyan furcsán hangzott, egyszer vidámít, máskor szomorít? Hogyan lehetséges ez?... — Nézze, kedves barátom, én is mindig igyekeztem a helyes úton járni, és én is sokszor menekülök az éneklés kedves, napsugaras berkeibe. Hogyan lehet, hogy magának néha szomorúságot okoz az ének? — Úgy — mondotta bánatosan — , hogy sokszor énekelek olyan éneket, amihez semmi közöm nincs, és amit . . . szinte megcsúfolok, ha elkezdem dúdolni, hogy “A tied vagyok...” Hát Övé vagyok én, az én bűnös életemmel? Nem, nem vagyok én másé, csak az ördögé. Pedig, de szeretnék megváltozni. Tudom, hogy az Isten közelében béke van, öröm él, és a szeretet valóság. De nincs erőm, egy lépésnyi erőm sincs, hogy odamenjek, ahol ő van. — Ismer engem, és mi a véleménye rólam? — tettem fel a kérdést. — Egy kicsit furcsa ember, sohasem vegyül közénk, már azt is láttam, hogy bibliát olvas. Ugye, maga hivő? — Igen. Botladozó, kicsiny szolga vagyok. Harcot vállaltam, és csak csendes, fáradt követő lettem. De ez a felcsendülő dallam, amit az előbb dúdolt, valamit megváltoztatott bennem. Legyünk jóbarátok. Elnézett a fejem felett. Látszott rajta, hogy latolgat magában valamit. — Jó, legyünk. Kezetfogtunk. A ködös, sötét felhők lassan oszladozni kezdtek és a nap sugarai, bár erőtlenül, de határozottan előtörtek. Nem változott semmi a környezeten, csak annyi történt, hogy a Lélek helyrezökkentette a lelki egyensúlyomat és találtam valakit, akivel elmélkedhetek a szent igéből. A napsugarak aranykoszorút vontak a tájra búcsúzóul... Most érzem és tudom, hogy itt is, máshol is jelen van Ő, ha mi látni, szeretni akarjuk. Vigasztal, ha szomorúak vagyunk és az Ő szeretete nem álom, nem képzelet, hanem valóság! ÍJjszászi Benyó Illés (“O zörget”c. gyűjteményéből) Az olvasó kérdez A Máté ev. 16:19 szerint az Úr Jézus Péter apostolnak adta át a mennyország kulcsát. Hogy értelmezzem ezt az igét? * * * Kőfallal kerített városok ostroma idején a támadók gyakran intéztek ilyen felhívást a falakon belül harcolókhoz: ‘‘Adjátok ár a város kulcsait!” A városkapu kulcsa a város feletti hatalmat jelentette. A kulcs ezért a hatalom jelképe lett. Az ellenség előtt kinyitott kapu a csúfos vereség kezdete. Az Újtestamentumban legtöbbször a Jelenések könyvében van szó a kulcsokról. “A pokol és halál kulcsai” (1:18). “Dávid kulcsa” (3:7). “A mélység kulcsa” (9:1). A kulcs és a korona mind az Ó- mind az Újtestamentumban a hatalom jelképe. Itt kulcsot, odaát koronát ád Isten az övéinek. A görög tas kleidas jelentése “kulcsok”, tehát, nem egy kulcsról van itt szó. A kulcsok hatalmának Jézus Krisztus áldozatával kell kapcsolatban lennie, mert O nyitotta meg a mennyet számunkra. Itt két kulcsról van szó. Egyik az evangélium hirdetése, másik az egyházi fegyelem. Nem Péter személye, hanem Péter hitvallása a kulcs. Vessük egybe Mt 16:19. és 18:23-at. Péter személye nem volt kifogástalan később sem (Gál. 2:11—14). Mi módon nyílik ki vagy zárul be a menny? a) Az igehirdetés által nyílik ki a menny kapuja. Pl.: Péter pünkösdi prédikációja háromezer ember számára nyitotta ki a mennyek országát. Isten alkalmazkodik az általa kijelentett igékhez (Józs. 1:7). Az ige alapján ítél meg az Úr. “Ez által hirdetett bűnbocsánatot” (Ap.cs. 13:38). “Az én evangéliumom szerint” (Róm. 2:16). b) A gyülekezeti fegyelem által bezárul a mennyek országa. Az egyházi fegyelem azt a tényt szentesíti, hogy valaki nem tartozik az Isten uralma alá. Ezért mondja az ige: “Átadjuk a sátánnak” (lKor. 5:5). Az ilyen “ne köszöntsétek” (2Ján. 10,11. v.). A kulcsok birtoklása tehát azt jelenti, hogy Isten népe vagyunk. Jaj a gyülekezetnek, ha elvesztette az evangélium hirdetésének és az egyházi fegyelem gyakorlásának a kul-CSa't' Gerő Sándor Vess bőven, hogy bőven arathass! Sohase csüggedj, még teljes tehetetlenséged és gyengeséged érzetében sem. Van Valaki, aki mindenre megerősít!
