Evangéliumi Hírnök, 1976 (68. évfolyam, 1-24. szám)
1976-02-15 / 4. szám
4. oldal EVANGÉLIUMI HÍRNÖK 1976. február 15. 'W\A/WVSA/S/S/WVA/VS/VWVA/VWVA/N^A^^AAA^A^/,*^V^^/SAA^V^/S/WWV/SAAA/WW\A/WWW'—> NŐK ROVATA Rovatvezető: Szerencsy József né Női konf. elnök: Mrs. Henry Austin Alelnök: Kurtz Lajosné Pénztáros: Kautz Edxvinné ] Mikor az élet prédikáE.. Az alábbi sorok egy világszerte ismert írónak hitvallomása. Az illető, — névszerint Cronin János — fiatal korában orvos volt, és egyik írásában az Istenben való hitéről a következőképpen tesz bizonyságot: "Az orvosokról általában azt tarják, hogy nem nagyon vallásosak. Mint orvostan-hallgató én sem képeztem ezalól kivételt, mert amikor a hullákat boncoltam, a kihűlt tetemekben az úgynevezett- isteni szikrának még a nyomát sem találtam. Ha egyszer-másszor Istenre terelődött a gondolatom, azt mindig fölényes mosollyal tettem, annyira elavultnak tartottam a benne való hitet. Mint végzett fiatal orvos egy bányavidékre kerültem. Ott léptem első ízben érintkezésbe, a munkásemberek közdelmes életével, és csodálkozással figyeltem, hogy az istenfélő ember, milyen bátran és elszántan viseli el a nehéz sorsát. Rájöttem, hogy az Istenbe vetett hit, nem afféle jámbor szólam, hanem sok ember jellemes életének a szilárd alapja. Amikor aztán szemtanúja lettem a születés csodájának, és amikor haldoklók mellett időztem és láttam, hogy az erős hitük hogyan segíti őket át a halál borzalmán, ekkor megingott a büszke önbizalmam. Megállapítottam, hogy az élet és halál körforgása többet rejt magában, mint amit én a könyveimből tanultam. A fölényes hitetlenségem azon időben erősen megingott, jóllehet akkor még nem tudtam, hogy ez azt jelentette, hogy egy-két tétova lépéssel Isten felé közeledtem. Az emberek, akik között éltem, javarészt istenhivők voltak, ezt nemcsak beszédük, hanem az életmódjuk is elárulta. Közöttük átélt egyik élményemet nem fogom elfelejteni soha. Egy szénbányában bányalég-robbanás következtében súlyos szerencsétlenség történt. A robbanás 14 embert zárt el a külvilágtól és ezek 5 napon keresztül, úgyszólván élve el voltak temetve. Ezen idő alatt az egész falu imádkozott értük. Amikor a mentőosztagoknak végre sikerült hozzájuk utat törni, a beomlott romokból egy vallásos ének gyenge hangfoszlányai hangzottak feléjük. A beomlott bánya foglyai, énekszóval táplálták hitüket és bátorságukat. Amikor ismét napvilágra kerültek — a vésőkig kimerülve de sértetlenül — a kint váró tömeg egy Istent magasztaló hálaénekbe fogott. A sok száz ajakról elhangzó hálaének, mint a hullámok árja zúgott körülöttem, és a bányanép hitének ez a spontán megnyilvánulása mélységesen megrendített. Egy év múlva, egy kis vidéki városban nyitottam orvosi rendelőt. A fekvő betegeim egy részét a város betegápoló-nővére kezelte, aki egyszerű, de jól kiképzett asszony volt Az arcán sok volt a ránc, de a szeméből egy állandó fény melege sugárzott. Amikor megismertem, már 20 éve végezte nehéz szolgálatát, mint a város alkalmazottja, egy aránylag nagy körzetben egyedül, az erejét nem kímélve, és semmi fáradságtól vissza nem riadva. Az együttmunkálkodásunk során egyre jobban megcsodáltam a bátorságát, kitartását, türelmét és vidám kedélyét. Nemsokára rájöttem, hogy önfeláldozó természetének titka, a szinte határtalan önzetlensége volt. Ha egy sürgős éjjeli hívás az álmából felrázta, nem ismert fáradságot, és ha egy betege vigasztalásra szorult, nem ismert kimerültséget. A várostól kapott fizetése olyan kevés volt, hogy alig fedezte kiadásait. Ezért egyik este, amikor egy különösen nehéz eset után még együtt voltunk, megkérdeztem: Mondja kedves nővér, miért nem kér fizetésjavítást? Legalább egy angol fonttal többet kellene kapnia a várostól és az Isten a tudója, hogy maga erre rászolgál. Egy kis szünet után az ápolónő egy titokzatos mosollyal az arcán így válaszolt: Doktor úr! Nekem elég, hogy Isten ezt tudja, a többire nincs gondom. Abban a pillanatban ráeszméltem, hogy ennek az egyszerű asszonynak önfeláldozó életének az alapja, Istenben való hite volt. Anyagiakban szűkölködött, de lelkiekben gazdag volt. Éreztem, hogy a magam élete ezzel szemben milyen szegény és sivár. Ennek felismerése lett az életem forduló — pontja és így történt, hogy egy bányaszerencsétlenség és egy ápolónő bizonyságtétele kivezetett a hitetlenség mocsarából, és hogy életemet a hit szilárd alapjára helyeztem. Ezen hitem alatt az Istenbe vetett hitet értem, egy tényezőt, amely napjainkban figyelemreméltóbb mint valaha. Annyi bizonyos, hogy a tudományos kutatásoknak minden elismerést érdemlő eredményei, nem szolgáltatnak okot Isten létezésének tagadására. (Komoly tudósok, mint Einstein, ezt nem is teszik. A ford, megjegyzése.) Ellenkezőleg. A tudomány az anyagnak már sok titkát tárta fel és megállapította, hogy a különféle anyagoknak az egymásra való kihatása, olyan célszerű és anynyira összefüggő, hogy a józan logika is arra enged következtetni, hogy a természet törvényeinek célszerűségét valaki elrendezte, és hogy ez a nagy Rendező csak Isten lehet! Isten létezését nem lehet egy matematikai képlet módszerével bebizonyítani. De vessünk csak egy pillantást a titokzatos világűrbe, annak csodálatos felépítésére és bámulatosan pontos rendjére. Vajon elképzelhető, hogy mindez egy rendező alkotóerő nélkül jött volna létre? Aki egy felhőtlen nyári éjjel feltekint a sok millió csillagok égboltjára és szemléli annak lenyűgöző szépségét — és minden emberi képzeletet felülmúló kiterjedését — kénytelen megállapítani, hogy a hatalmas Kozmosz keletkezése nem lehet a vakon működő véletlen kialakulása, hanem egy fölöttébb magas intelligenciájú Alkotónak műve. Mindazáltal, Istenhez nem a logika következtetése, hanem a hitünk fénye vezet. Az értelmünk a végtelen mindenségnek még a legkülsőbb rétegén sem képes áthatolni, Isten megnyilvánulásának a tere ezért nem az érzékelhető külvilág, hanem az ember szíve.” Eddig szól a világhírű író hitval-
