Evangéliumi Hirnök, 1966 (58. évfolyam, 1-24. szám)
1966-04-15 / 8. szám
2-IK OLDAL EVANGÉLIUMI HÍRNÖK 1966. Árilis 15. engem látnak, mind csúfolkodnak rajtam, félrehúzzák ajkaikat és hajtogatják fejőket". Őtet látta Ésaiás átlukasztott kezekkel és lábakkal ... A nap utolsó sugarai sziporkáinak Emmaus fölött amikor oda érkeznek. Ketten otthon vannak, de ő tovább akar menni. Kényszerítették a maradásra, Megtisztelték az asztali ima elmondásával és az étel szétosztásával s megismerték a kenyér megtöréséről. Talán meglátták kezein a szeghelyeket is. Most akarnának már sokat kérdezni, de amennyire észrevétlen volt a hozzájúk csatlakozása, annyira nyomtalan az eltűnése is. Neki vágnak a hosszú útnak. Nem baj, hogy éjszaka van, mennek hogy megmondják tanítvány, társaiknak, hogy látták Jézust! S miközben örömújjungásaik tart, megállt köztük Jézus és rájuk köszönt: "BÉKESSÉG NEKTEK!" Testvéreim beszélgessünk utazásaink alatt Jézusról s akkor O oda jön hozzánk. Vele az utazás kellemes és biztos. Reggel amikor felkelünk és imádkozunk, kérjük őt, hogy maradjon velünk. Amikor azt érezzük, hogy mások elhagynak, kérjük Őt, hogy maradjon velünk, Mondjuk élettársunk koporsója mellett — aki egy felsőbb parancsra bennünket itt hagyott —, Jézus, ő tőlem eltávozott, de te maradj velem. Mondjuk, amikor szemeinket a halálban csukjuk le, Uram, mindenkitől el kell váljak itt, de te maradj velem. Kiáltsuk majd az örökkévalóságban. Angyalok és ti mennyei szentek, hagyjatok engem Jézussal! Menjetek és repüljétek át az egeknek egeit, Pengessétek gyémánt hárfáitok arany húrjait, de csak úgy, hogy ne zavarjátok boldogságomat! Had nézzem Őt, aki vezetett az életen át! Eddig csak tudtam, de most már látom kiben hittem! JÉZUS I JÉZUS I JÉZUS I M. A. KITARTÁSSAL FUSSUK MEG.. J Zsidók. 12. 1. “Annak okáért mi is ... félretéve minden akadályt és a megkömyékező bűnt, KITARTÁSSAL FUSSUK MEG AZ ELŐTTÜNK LÉVŐ KÜZDŐTÉRT !” Kedves Testvérek! Bizonyára sokan ismerjük azt a rövid kicsiny éneket, amely így hangzik Istenről: “Senkisem tanít úgy Uram mint Te!.” Miért? Mert Istennél minden szónak különös csengése, üzenete és értelme van, amelyekre meg akar bennünket tanítani. Ha hagyjuk magunkat, akkor “Istentől tanítottak leszünk”, amint az írás mondja. A “Kitartásban” akaraterő rejlik, de csak azok számára, akik gyakorolják. Az ige szerinti “kitartás” felül emel engem a saját érzelmi alkatomon, összefogja indulataimat olyképen, hogy sem a csüggedésben, sem az indulatok kitöréséhez nem hajlandó engedményt tenni. Itt értjük meg Istennek egy másik igéjét, amelyben ezeket mondja az Űr: “A ti “kitartástok” által nyerítek meg lelketeket!” (Luk. 21. 19.) Amint látjuk az Űr Jézus még elébb biztatott bennünket arra, hogy kitartóak legyünk. Mi valamennyien egy nagy futópályán küzdünk. Mindenikünk fútja a maga körét és én hadd mondjam meg, szeretném is hinni azt, hogy mindenikünk “kitartással”! Sajnos gyakran arra döbbenünk rá amint fogyasztjuk a köröket, hogy mellettünk is egyre ritkulnak a versenyzők. Azok, akikkel éveken, vagy évtizedeken át együtt futottunk. E- lenyészően csekély számmal olyanok is vannak, akik feladták a versenyt, kihullottak. De a nagy többség már kitartással befejezte és az utolsó kör után hazaérkezve élvezi az atyai ház drága melegét! Kedves Testvérek a szervezetünknek táplálékra, kenyérre, igére van szüksége, hogy növekedhessen, mert ne felejtsük el, hogy egy szervezet csak annyi energiát tud magából kiadni, mint amennyit befogadott. Egy 100 lóerős motor nem tud 200 lóerővel dolgozni. Egy 100-as villanykörte nem tud 200-as erősségű fényt produkálni. Tehát így van ez az életben is, ahol minden a befogadóképességtől és a befogadott menynyiségtől, de a minőségtől is függ. Milyen szánalmasan szegény az az élet, amely nem engedi magát felkészíteni az Isten világossága befogadására, sőt még maga sem készít helyet ennek. Az ilyen ember mindig sötét és reménytelennek marad, mindaddig, amig egyszer rádöbben arra, hogy világosságban is élhetne és ő ezt nem teszi. Mennyi ember imádkozik naponta ma is azért, hogy Isten növelje meg benne a befogadóképeséget, hogy abban erőt gyüjthessen a kitartásra és a hosszútűrésre örömmel. Egyik testvérünktől hallottam a következő megtörtént esetet: Még az 1950-es évek valamelyikén történt, hogy Budán a Várba fel és a Vár körül egy nagy és nehéz terepen megtartandó motorversenyt rendeztek az egyik ünnep nap délelőttjén. A verseny útvonalán a sok néző között a mi testvérünk is ott állt a két kis fiával. Egyszerre feltűnt az első versenyző és ahelyett, hogy a derékszögű útkereszteződésnél befordúlt volna, túlfutott az egyenes útcán, mire észrevette már pár száz métert behaladt. Amig ő visszakanyarodott, addig az őt követő versenyzők mind elzúgtak a pályán. Az emberek azt mondták “ennek ma itt nem terem babér.” Következett a második kör. Egymásután zúgtak fel a kanyarban a motorok. Egyszercsak az egyik versenyző, aki nagyon élesen vette a derékszöget, motorral együtt elcsúszott és a kövezeten gurúlt egy pár métert. Rögtön körülvették, orvos jött vattával letörülte a vért a tenyeréről s térdéről a versenyző megtapogatta magát, a nézők legnagyobb ámulatára, felpattant a motorra, amit előzőleg szintén megrázogatott, és belevegyült újra a versenyzők közé. Az emberek felismerték a rajta levő számról, hogy ugyanaz, aki előzőleg is túlfutott és időt vesztett. Most aztán már általános lett a vélemény, hogy “ennek ugyan kár minden liter benzinér” ez ugyan már nem fogja a versenyt megnyerni. 20 körből állt a verseny és a versenyzők egymásután rótták a nagy köröket, fel a Várba és le a Várból. Néha-néha egyik másik észrevette a fordulóban a kétszer bukott, ill. időt veszített versenyzőt, de aztán jött a verseny végét jelentő bejelentés és egyúttal a győztes nevét is közölték. A versenyrendezősége egyet kötött ki, nevezetesen, hogy a győztes egy utolsó tisztelet-kört tegyen meg, hadd lássák a nézők is a győztest. Mindenütt nagy kendőlengetéssel fogadták, ami érthető egy ilyen nehéz és veszedelmes terepen győzni. Amikor odaért, ahol a mi testvérünk állott, az emberek meg
