Evangéliumi Hirnök, 1966 (58. évfolyam, 1-24. szám)
1966-04-01 / 7. szám
6-IK OLDAL EVANGÉLIUMI HÍRNÖK 1966. április 1. más vendég volt hivatalos. De a lakoma nem telt el vígan, mert a helytartó fiatal felesége az egész idő alatt némán és elgondolkozva ült ott és egyáltalán nem vegyült bele a társalgásba. Mikor a vendégek megkérdezték, hogy beteg-e, vagy talán valami titkos bánat gyötri, a helytartó beszélte el az üzenetet, melyet ma reggel küldött neki a felesége. Jókedvűen jegyezte meg, hogy micsoda római helytartó lenne az, aki ítéle. teit felesége álmaitól tenné függővé. Az asszony halkan, bánatosan felelt: — Ez igazán nem álom volt, hanem az istenek újjmutatása. Legalább a mai napon hagytad volna még élni azt a férfiút. Mindenki látta rajta, hogy valóban nagyon szomorú. Semmiféle vígasztalás nem tudta volna megnyugtatni és a vendégek érdekes beszélgetései mellett sem tudta elfelejteni álmát. Egy kis idő múlva a vendégek egyike felemelte fejét és mondta: — Mi az hát olyan sokáig ültünk az ebéd mellett, míg ránk sötétedett? Most valamennyien észrevették, a hirtelen szürkületet. Mintha minden szín egyszerre eltűnt volna a világból. Még az arcok is megfakultak. — Olyanok vagyunk mint a holttak — mondta a fiatal szónok. — Arcunk szürke, ajkunk fekete. Minél jobban sötétedett, annál inkább nőtt a fiatalasszony izgalma. — Óh, barátom, — kiáltotta végre — hát még mindig nem hiszed, hogy a halihatatlanok inteni akarnak! Haragszanak, mert egy ártatlan, szent férfiút halálra ítéltél. Azt hiszem, ha keresztre is van már feszítve, eddig talán még nem lehelte ki lelkét! Vétesd le a keresztről! Engedd, óh engedd meg nekem, hogy visszaadjam az életnek! Pilátus felelte: — Igazad van, egészen bizonyos, hogy ez valamilyen isteni jeladás, csakhogy a nap nem azért veszíti el fényét, mert egy zsidó-apostolt halálra ítéltem, afelől teljesen meglehetsz győződve. Nem folytathatta tovább, mert olyan sötét lett egyszerre, hogy az előtteálló boros-serleget sem láthatta. Félbeszakította hát a mondatot és megparancsolta a rabszolgáknak, hogy lámpákat hozzanak hamarosan. Mikor kigyúlt a fény és belenézhetett újból vendégei arcába, látta, hogy azok nagyon rossz hangulatban vannak. — Úgy látszik, mondotta kissé bosszús hangon feleségének, — sikerült álmaiddal a jókedvet béklyóba verned. De ha csakugyan nem tudsz ma másra gondolni, mint erre az álomra, legalább meséld el nekünk is álmodat. Talán mi más magyarázatot tudunk neki adni mint te. Az asszony készséggel beleegyezett. És mialatt álmát elbeszélte, a vendégek mind jobban és jobban elkomolyodtak. Már nem nyúltak többé a boros-serleghez és homlokuk méiy ráncokba húzódott össze... Ének a töviskoronáról Vannak koronák drága vertaranyból, ragyogó, szemvakító színaranyból, rajtuk ötvösök mesterkeze fárad. Ámúló szemmel én mégsem csodálom, egyedül a te töviskoronádat! Vannak koronák, kövekkel kivertek, színesek, mint a friss tavaszi kertek. De a legszebb rubinokat ott látom égni, ragyogni napnál fényesebben, a Te tövisekből font koronádon! Vannak koronák .. . vannak . .. lettek . . . voltak. Elgurultak, mert trónok leomlottak, amint a századot követte a század. Csak egyet nem tud az idő eltemetni: a Te tövisekből font koronádat! Királyok töviskoronás Királya! Engedd, hogy én is leboruljak áldva, s a szívemből a hála és imádat, mint illat szálljon és dicsérve zengje egyedül a Te töviskoronádat! Véred rubincseppjének ragyogása legyen elég nekem! Szemem ne lássa világ virágait! Semmit se lásson: ott csüngjön boldog, örök ámulattal egyedül a Te töviskoronádon! S ha a tövisek, ahogy Téged, engem sebeznének, segíts akkor is zengenem, mint aki meg nem tagad, el nem árul, inkább megpecsétli hulló vérrel az éneket a töviskoronáról. T. E. Folytatás a 3-ik oldalról KALAUZ! Hittünk mi akkor is, csak nem jól. Nem abban Akiben kellett volna, hanem saját magunkban. Az eszünkben, a képességünkben. Itt sem lehet kikerülni az Isten Szent Szelleme munkáját. Mert csak Ő képes valamennyiünket felkészíteni az útra, elvezetni Ahhoz, Akiben bíznunk, és Akiben hinnünk kell. Kedves Testvérek! Mi mindnyájan e földi élet utasai vagyunk. Amig vonatunk befut az Örökké aló Isten feldíszített pályaudvarába, addig nagyon sok állomáson, a szépségeken és sok látnivalókon megyünk által. — De sokat is kell érte fizetni! Oda kell érte adni Mindent! "Akkor felelvén Péter mondó néki" Imé mi mindent elhagytunk és követtünk téged. Mink lesz hát minékünk? Jézus pedig mondá: Aki elhagyta házát, szántóföldjét, családját énérettem és én Nevemért mindaz százannyit kap érte és örökség szerint nyer Örökéletet!" (M. 19. 27 és 29 vers. Kedves Testvérem! Isten vonatjai indulásra készek. A kalauz a jeladást várja. Isten felkészített népe már a helyén van. A te számozott helyed még azonban üres. Jöjj el. Váitsd meg a jegyet. Add oda érte ezt a te elhasznált, elcsavargott és elnyűtt életedet. Ö nem fog szemrehányást tenni érte. Hiszen a pénzek között is akad mindig egy-két agyonra gyötört és agyonra nyúzott papírpénz, és éppen olyan értékesek ezek is mint az újak. Jöjj cseréld be az életedet újéletre. Add oda a használtat, a kifacsartat a hasznavehetetlent. Isten akar adni neked egy újat. Amelynek a Teremtője Isten. Megtartója Jézus. Vezetője a Szent Szellem. Ugye, hogy eljössz? Ugye, hogy nem veted meg a hívást? Hát miért is vetnéd? Hiszen Isten al te javadra cselekedett eddig is mindent. Most is ezt akarja. De nem erőszakkal I Egy énekverssel fejezem be hadd szóljon ez mindenkinek: Az ajtó nyitva, Jézus szíve kész. Testvér siess, siess, hogy eine késs! Vár ott a hely! Oh jöjj ne vesztegelj! Az Urban testvéretek Ámen! Budapest, 1966 II. 18. Tóth Sándor A JÉZUS SÍRJÁBAN maradt TÁRGYAK TANÍTÁSA Hangosan prédikál minden ami Krisztussal érintkezésben volt amig a földön járt. Ereklyéink nincsenek és csodákat nem várunk tőlük, de tisztelettel őrizzük emlékünkben mind azt a tárgyat, amely érintette testét annak, akit Márián, az édesanyán kívül, senki nem szorított karjai közé. Álljunk meg gondolatban a sír sötéten tátongó bejárata előtt és próbáljuk meglátni benne Nikodémus illatos kenőcsét, amely ott maradt a sírba.
