Evangéliumi Hirnök, 1966 (58. évfolyam, 1-24. szám)
1966-04-01 / 7. szám
2-IK OLDAL EVANGÉLIUMI HÍRNÖK 19óó. április 1. gyöngéd szemrehányást. Mi is okot adunk sokszor Jézusnak arra, hogy megpirongasson bennünket. Lehet, hogy. nem vagyunk kételkedők, hanem feledékenyek és ami még roszabb, nem a sérelmeket felejtjük el, hanem Jézust. Gyávák vagyunk sok esetben és nem merünk róla bizonyságot tenni és úgy viselkedünk, mintha O a sírba mardt volna. Ilyenkor szomorúan juttatja eszünkbe azt, hogy Ő mit tett értünk és utána csendesen kérdezi, hogy mi hogyan viszonoztuk az O irántunk való szeretetét. Figyeljük csak hogyan szövegezte ezt meg Paton János: “Elhagytam othonom a mennyben trónomat, S ínségben jártam itt gyalázat kín alatt, Ezt tettem lelkedért, de mond te mit tevéi? Üdvöt hoztam neked és örök életet, Sátán békáiból én kimentettelek, Meggyőztem a halált, s te értem mit adáir És ha még arra gondolunk, hogy de milyen tekintettel néz ránk Jézus és mennyire fájhat neki az, hogy mi elfelejtjük azt a keresztet, amelyen O szenvedett és rajta megszerezte üdvösségünket. Jó volna gyakran megismételni azt, amit a kedves Boda Sándor testvér tett Daytonban végzett mjssziózása alkalmával. Majdnem minden vasárnap a keresztről szóló üzenetet hozta. Hiszen kereszthalál nélkül nincs feltámadás. Nincsen itt, mert feltámadott! A keresztyén hitnézetnek mindig ez volt az alapja. A keresztyén világ állandóan a feltámadott Jézust hirdeti, aki egyidőben él itt és a mennyben. A legprimitívebb nemzetek hitében is megvan a túlvilági élés fogalma. Jób egy élő Megváltóról tesz vallomást. Pál apostol tanítása szerint a hitvallás kiemelkedő pontja a feltámadás. A- kik ezt nem tudják elfogadni, nem fogják élvezni azt a helyet, amelyet már kétezer esztendeje készít Jézus olyanná, amilyent szem nem látott és amilyenről fül beszélni nem hallott. Ennek a meglátása sok ajakra adja majd Séba királynénak felkiáltását: "Felét se mondták el nekem!" Boldogok azok, akik hinni tudnak a feltámadott Jézusban. Tudjuk, hogy mindég voltak olyanok, akik hittek a feltámadásban. A meghalt Lázár nővére hitte, hogy fivére feltámad az utolsó napon. Ezzel szemben Jézus azt a kijelentést tette, hogy aki Őbenne hiiz, ha meghal is él. S ezzel aki Őbenne hisz, ha meghal is él. E ezzel vekbe. Bár mindenki elfogadná ezt a hitnézetet! Gipsy Smithnek legkedvesebb éneke ez volt: “Napnyugtakor mentem egy hajlékba, Hol egy fiúcska immár haldokla, Szólék Jézusról, mire suttogta, Ezt eddig nekem senki nem mondta. Mond még egyszer, óh meg egyszer Jézus vérével bűnöm lemosta?” Nagy volt a haldokló bánata, mert azelőtt nem mondtak neki semmit az élő Jézusról. De nagy lett lelkének megnyugvása aban a tudatban, hogy előzetesen vére őt is megtisztította. Drága testvéreim! Ha vannak kételyeink Jézus és a mi feltámadásunk felől, borúljunk térdeinkre és kérjük a hitetlenség eltávolítását, hogy Tamás előbbi kétkedése gyökeret ne verjen bennünk! Utána nyissuk ki énekeskönyvünket a 271. számú éneknél és olvassuk mind a két fordításban az ének szövegét, s drága kincset fogunk találni. A karját ide írom: “ő él, Ö él, Jézus él itt ma is: ő jár velem vezet engem a keskeny ösvényen, ö él, ö él, üdvöt hozott nekem, Azt kérdezed honnan tudom? Ő él a szívemben”. Vér Ferenc A GOLGOTÁI KERESZT Isten nékünk adta az ő szent Fiát; a tökéletesség fényében tündöklő Istenembert, kit a hálátlan elvakult néptömeg egy ilyen napon a gyalázat fájára ítélte. A halálitélet csakhamar kimondatott a Megváltó Krisztus felett. Az egek szomorkocinak, a föld megrázkódik, a bűnösök örvendeznek. Ott ül Jézus megkötözve, tövissel koronázva, sebekkel födve megábavonulva egy kemény kőpadon a tanácsházban. Eközben pedig a hóhé'rok durva kegyetlensége bámulandó "közönyösséggel készíti a kőeszközöket. Majd előhozzák a dúrva keresztet, mely magasságra a legnagyobb embert is meghaladja. Mint néma bárány nem szól semmit, hanem csendes keserű könyekkel tekint Jézus a fájdalomfára; kiterjeszti karját, hogy átölelje a keresztet, a győzelem lobogóját, a megváltásunknak kiválasztott eszközét, melyen az ember bűneiért magát feláldoznia kellett. Minden készen van már a gyászos halotti diadalmenetre. Majd a börtönből két gonosztvőt vezetnek elő, s a Megváltó Krisztusnak, mint a legaljasabb bűnösnek, ezek társaságában kell megtennie a végső útját. A nagy terhet Jézus vállára tették, melynek súlya alatt meggörnyedve vitte szó nélkül a borzalmak helyére a gyászos golgotára. Fájlalta, hogy a néptömeg gyűlölettel viseltetett iránta! A nagykapu szárnyai megnyíltak, s a kereszttel terhelt Megváltó kilép a törvényház udvarából a Golgotára vezető útra. Előtte lépdel a két rabló, kiknek bűneikért szinte kereszthalállal kell lakolniok. Mellettük a poroszlók, a hóhérok a kíneszközökkel és a zsidó nagytanács megbízottai felemelt fővel baktatnak. A menetet római szokás szerint tárogatós nyitja meg, hogy minden utcasarkon a halálitéletet kihirdesse. Jézus halálítélete már jóelőre tudva volt Jeruzsálemben; ezrek szívében lobogott a vágytűze, látni akarták a meglepő jelenetet. A felbőszült nagyszámú néptömegnek egy része már jóelore elment a Koponyák hegyére, hogy ott tisztán láthassa a történendőket. Roskadozva viszi Jézus a súlyos keresztet, melynek terhe alatt a földre roskad. De egy igen egyszerű földműves ember jön a menettel szembe, kit némi teendői késztetnek a városba, akit a csatlósok alighogy észreveszik, megfogják és késztetik, hogy a galileabelinek segítse a keresztjét vinni. A földműves mentegetőzött, hogy nincs ideje, de mind hiába! Simon volt a neve a keresztvivőnek. Amikor a vállára adták a keresztet, többé nem zúgolódott, hanem örömmel, nyugodt szívvel vitte azt a fáradt Üdvözítő után. Az Űr megjutalmazta a cirénei Simon szolgálatát, lelkét megvilágosítá az isteni kegyelem sugara. Simon az egész emberiséget képviseli, nékünk is vinnünk kell Jézus után a keresztet, mert írva van: “A- ki az én tanítványom akar lenni, az tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét és kövessen engem” (Máté 16:24;) Az életben is vannak nagypénte
