Evangéliumi Hirnök, 1966 (58. évfolyam, 1-24. szám)

1966-01-01 / 1. szám

4-IK OLDAL EVANGÉLIUMI HÍRNÖK 1966. január 1. EVANGÉLIUMI HÍRNÖK GOSPEL MESSENGER —0— Published semi-monthly by the Hungarian Baptist Union of America 225 E. 80th St. New York 28, N. Y. Editor — Szerkesztő: Rev. ANTON MOLNÁR 1370 Michigan Blvd. Lincoln Park Michigan, 48146 Entered as second class matter at the Post office of New York, N. Y., undei the Act of March 3. 1879. Accepted foi mailing at the special rate of postage as provided in Section 1108, Act of October 3, 1917 Subscription fee: $3.00 per year Előfizetés, címváltozás erre a címre küldendő: Mr. John Szasi HID Edward Ave. N. E. Canton 5, Ohlc SZERKESZTŐ MULT, JELEN, JÖVŐ Zsol. 40:6. Ebbe a három szóba van keretezve éle­tünk folyamata. A múltat lemorzsoltuk, a jelent őröljük, a jövő kecsegtet bennün­ket1, de nem merünk hinni Ígéreteiben, mi­vel a múlt csalódásaiból mérjük le a jö­vőt és kételkedve kérdezzük: "Kicsoda lát­tat velünk jót?" A múlt nagyon változatos volt, melybe ha vissza tekintünk, koporsót látunk mö­göttünk, amely mellett megtörtén s nagy szívfájdalommal álltunk, mert talán életé­vel annak, akit az magába zárt, életünk is egy zátonyra futott hajóhoz vállt hason­lóvá, vagy pedig reményünk tavaszi virá­gát hervasztotta magába . . . Látunk mögöttünk élő halottakat is. I- gen, olyanokat, akik csak léteznek, de nem élnek. Megfájdítja ez szíveinket a részvét írtó nyomása alatt. Aggódunk miat­tuk éppen azért, mert1 ők nem törődnek magukkal. Nem veszik észre azt, hogy a törzsről levágott ágak lettek és csak lát­szat bennünk az élet. . . Látunk elzülött tékozló gyermekeket. Nem tudunk szabadulni attól a szomorú jelenettől, amikor a dombon épített atyai háztól lavinához hasonlóan gurultak a mélység felé, nem törődve szíveink fájdal­mával, nem hallva vészkiáltásainkat, kine­vetve értük hullatott könnyeink özönét. .. Láttunk megtört barátságot. Pedig any­­nyira egyek voltunk, hogy csak élettársunk állt nálánál közelebb hozzánk s ma azt kell tapasztaljuk, hogy ellenségeink cso­portjához vezető szerepet játszik. . . Ha vissza hallgatunk, halljuk az élet tengerének irtózatos moraját, amely meg­félemlített bennünket’. Életveszélyei fenye­getett és létfentartásunk forrásának kiszá­radásával ijesztett. De fordítsuk tekintetünket más irányba is. Nem csak koporsó mellett álltunk, ha­nem bölcső mellett is s így nem csak a ret­tenetes halált láttuk, hanem a viruló életet is. A törzsről — melyhez tartozunk — le­vágott ágak, hűtlenné vállt barátok helyet, ha nem adott még másikat az Úr, akkor úgy indított bennünket, hogy megszükült környezetünket jobban szeressük. Talán már a tékozló gyermeket is felrázta és visz­­sza is küldte az elhagyott' otthonba. Ha nem, akkor csak álljunk az ajtóban, mert vissza jön. Nem megy olyan könnyen mint az eltávozás, mert mint fentebb írtunk, az atyai ház dombra van építve, hogy mesz­­sziről meglássa a magába szállt gyermek, de sokkal nehezebb hozzá a feljutás, mint volt az eltávozás. Vissza felé kapaszkodni kell... S mielőtt az élet tengerének felbő­szült hullámai fölöttünk össze csaptak vol­na, észre vettük, hogy valakinek a keze vissza tartotta azokat. Ez Isten keze volt! A jelen megtekintés, két érzést kell ki­váltson nálunk: Első a csodálkozás. Csodáljuk, hogy elértük eszményeinket, amelyekben nagyon sokan lemaradtak tő­lünk. Csodáljuk, hogy annyira közel jött hozzánk az Ur. "Én nem tudom miként a­­dott Isten nekem hitet ...? Csodáljuk azt, hogy élünk. Milyen sokan mentek már el közülünk azok, akik velünk együtt kezd­ték a múlt' évet. Csodáljuk, hogy Isten még mindig kezeiben tart, mint eszközöket, ter­veinek keresztül vitelében, stb. Másik a hálaérzet. Ne engedjük magunkat elkapatni saját érzelmeinktől és ne magunknak hízeleg­jünk elért sikereinkért, hanem éljünk tuda­tában anak, hogy a mi megtartónk Isten volt. "Ha az Úr nem lett volna velünk, ele­venen el nyeltek volna bennünket". "Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői". Isten közel jött hozzánk, mert előbb el jött hozzánk Jézus s bennünket megmosott, megtiszí'ított s amikor már így énekelhet­tünk: "Lehullott, lehullott lehullott, Minden teher szívemről lehullott, akkor jött hoz­zánk az Úr" "És O jár velem, Beszélget nekem, Mondja, én az övé vagyok, És a nagy öröm, melyben osztozunk, Erről még sok nem hallott." A jövő. A jövő erősen le van fátyolozva. Olyan, mint’ a karácsonyi Mikulás. Ki tudná meg­mondani, hogy mosolyog-e, vagy redős a homloka. Vájjon nem-e úgy jön hozzánk, mint ment Joáb Abnerhez. Mintha megakarta volna csókolni és átütötte őt. Vájjon hozza majd arany tálcán ellen­ségünk fejét, mint Salome vitte anyjának keresztelő János fejét. Vájjon közeledik-e felénk teli gabonás zsákokkal, mint Jákob fiai atyjuk sátorá­hoz, vagy kezében hét széltől kiszárított búza kalásszal állít elénk. Vájjon ünnepélyre ,hív majd bennünket mulatni, mint Absolon Amont és aztán a­­gyonüt. Ki tudna ezekre a kérdésekre feleletet adni! De nem is lényeges az. Fontos, hogy mindig és mindenütt Jézussal. Ahol O van, az éj napaIIá, a keserű édessé, a Pokol Mennyországé változik. M. A. PÁSZTOROK Luk 2: 8-20. Most aludt el. Álmában mosolyog. Pihenés kell az elgyötört, szűzi test­nek. De felriad. Jönnek a pásztorok. Jászolban fekvő kisdedet keresnek. Botladozó szavuk angyalt emleget. Ragyogó szemük almélkodva néz szét. Nekik mennyei angyal hirdetett Nagy örömet, Megtartó születését. Ő az! Itt a jel! Dicsőség az Urnák! A szüzanya szemében a fények ki­­gyúlnak. A kicsiny gyermek pedig pihen bé­kén. Angyalok és pásztorok glóriája melengetőn, bíborán borúi rája, a jászol szegényes királyi székén. T. E.

Next

/
Thumbnails
Contents