Evangéliumi Hirnök, 1962 (54. évfolyam, 1-18. szám)

1962-03-01 / 5. szám

6-IK OLDAL

A NŐI KONFERENCIA ROVATA

Rovatvezető: Szerencsy Mária Konferencia

elnöke: Mrs. Steg K. Mariska alelnök: Mrs. Sőtér Jánosné Pénztáros: Mrs. Bikacsán Walterné jegyző: Németh Lajosné

VILÁG IMANAP

. . minden térd meghajoljon . .

(Filippibel. 2:10.)

Mikor szeretettel üdvözlöm lapunk Női Rovatát és munkatársait, az idei Világ-imanapról kívánok soraimban megemlékezni.

A békeszeretet volt mindenkor egyik kiapadhatatlan forrása az imának e földön mindenütt. Igaz, egyeseknél az ima csak a sóvárgásig tudott emelkedni; másoknál meg a helyi céloknál tört fel gyakran a fohász. Krisztus megismerésével, amerre csak terjedt a kereszlyénség, a béke utáni vágyódás nemcsak helyileg, hanem más világrészekre is kiterjedve foglalkoztatta az imádkozókat. Valahogy ebben a mélységes vágyakozásban a hívő nők utat törtek.

Hetvenhat évvel ezelőtt, 1887- ben egy hívő nő összehívta társait imára, főként a Krisztust értékelő világmisszióért, de azzal az elgondolással, hogy az adott békelehetőségek felhasználásával, a föld népe valóban teljesítené a békekívánalmakat.

Ez az igyekezet azóta annyira bekapcsolta magát a keresztény női munkakörök évi programmjába, hogy ma már a világ minden részében, napkeltétől napnyugvásig, 24 órán keresztül emelkedik a hívő nők imája az Egek Urához. Az idén

MÁRCIUS 9-RE

lett helyezve az imanap. — Minden más okból származó megoszlások és elkülönülések ellenére, az öt világrész összes berkeiben, különböző nyelveken és különböző akadályok ellenére: énekelve ugyanazon énekeket, közös programmal, egységes témával, de figyelve a belső hangra — a hívő nők békeszeretetének a hite ostromolja alázattal, szándékos közreműködéssel a meghallgattatást.

Pál apostol így szól a Filippibeliekhez írt levelében 2. rész 10—11. versekben:

“Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké,

EVANGÉLIUMI HÍRNÖK

földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Krisztus Ur, az Atya Isten dicsőségére.”

Áldozat nélkül azonban üres lenne a könyörgés. Az ilyen alkalommal hozott áldozatok utat egyengetnek az Evangélium terjedésének. Az Evangéliumban lehet megismerni Isten végtelen szeretetét, mert Ő adta váltságul Azt, akit legjobban szeretett, az Ur Jézus Krisztust.

Az imának ereje felbecsülhetetlen. Szükséges együttes elhatározással Isten elé járulni hittel, hogy vezesse azokat is, kik a kormányok élén működnek, nemcsak ebben az országban, hanem mindenütt a világon. TATTER VILMOSNÉ

Jefte leánya

Jefte, Ammon fiainak legyőzése után hazaérkezett. Leánya örömet akart szerezni atyjának, s akkor szerzett nagy szomorúságot. A hős fogadalmat tett, hogy ha győzelmet ad neki az Ur, ami, vagy aki először szeme előtt átlépi háza küszöbét, azt hálából az Istennek áldozza. Ezért mondta: “Oh leányom, de megszomorítottál engem!” (Bir. 11: 35.) Lássuk, miben példa még ma is Jefte leánya!

Ez a leány tudott örülni. Nem akármi jelentette öröme tárgyát, örült édesapja győzelmének, és nagy vigassággal ment eléje. Van, aki új ruhának, ajándékoknak, hamisan csillogó ékszernek örül. Igazi nagy ok az örömre, ha emberi életek szabadulnak meg a Sátán igájából. Az előbbi önző öröm, az utóbbi krisztusi örvendezés. Az egyik csak egy embert vidít, a másik öröm kiárad a szívből, társakat keres, közösséget formál, hálaéneket zeng Isten dicsőségére.

Jefte leánya tudott engedelmeskedni. Ezt Istenre való tekintettel cselekedte. Ez a leány hősi lélek volt. ő bátorította atyját: “Atyám, ha fogadást tettél az Urnák, úgy cselekedjél velem, amint fogadtad...” (Bír. 11:36.)

Ha összehasonlítjuk Ábrahám fiát, Izsákot — Jefte leányával, a mérleg serpenyője a leány javára billen. Izsák nem tudta, hogy mi vár reá, mikor atyja fel akarta őt áldozni Istennek; Jefte leánya és az UR JÉZUS tudta, hogy mit vállalt önként. Ez az igazi engedelmesség .. .

Tanuljuk meg Jefte leányától az öröm és engedelmesség leckéjét!

(G. S.)

1962 MÁRCIUS 1 ÜNNEP és SZOLGÁLAT

(Folytatás a 3. oldalról)

az elmúlt ünnepekben hogyan is ünnepeltünk?

Az emberek nem nagyon szeretik, sőt nem szívlelik azt, ha valaki rákérdez az életükre! De mi nem ilyenek vagyunk! Ezek még a régi életük gyötrelmes tengődéseiben vergődnek. Aki ünnepet szentel, az másként él, az megújul! Mert megérkezik ISTENHEZ! Testtel és vérrel nem érkezhetsz meg te sem, én sem! Szellemben igen!

Gyermekkori emlékeim között legkedvesebbek nekem az ünnepi emlékezéseim. Akkor voltam igazán felszabadult. Akkor voltam igazán boldog a sző legszorosabb értelmében, amikor ünnepeltem! Miért?, kérdezhetné közületek bárki. így felelek rá: Azért, mert ilyenkor elcsendesedett a ház. Elült a hétköznapi moraj, zaj, kenyérgond, hangoskodás, és mindenki, ahogy akkor gyerek fejjel láttam, ISTEN felé fordult, ünnepelt! Délben az asztal meg volt terítve, még este is, sőt még másnap is egész nap, hogyha kettős ünnepnap volt. Békesség volt, boldogság volt, csendesség volt ott, ahol más napokon zaj, lárma, egymás meg nem értése volt hallható és tapasztalható. — Ezért volt nekem becses és igen nagyon várt nap minden ünnepnap.

Ez a gyermekkori mércém leméri még ma is a nem eszerint várt és tartott ünnepeimet. Ekkor még nem tudtam okát adni ennek a nagy ünnepszeretetnek, de azóta ISTEN rámutatott a saját Maga példáján nekem erre. Visszavezetett engem ISTEN egészen a teremtés kezdetéig. Amikor a munkás napok egyik a másik után következtek a Teremtőre, a végén a hetedik napon a munkát befejező ISTEN ünnepnapot rendelt el, mindenki, még a saját Maga számára is. A hatodik napon teremtett ember ekkor még csak egynapos volt és már beleérkezett az ISTEN drága ünnepébe! Ünnepelt az ember! ünneplésre hívta el ISTEN! Az egész édenkerti ideje egy állandó ISTENnel járás volt, tehát a legszentségesebb ünnep volt, amit valaha is kívánhat ember magának!

Ha pihenünk ott, ahol ISTEN pihenést rendel, ha munkálkodunk ott, ahol ISTEN is aktivitást rendel, akkor együtt haladunk Vele! Ha Ádám ezt megértette és megtartotta volna, akkor nem esett volna el, és nem hangzottak volna el e szavak: “orcád verejtékével egyed a te kenyeredet”. Ma is ünnep volna a teremtettségben és ma is együtt ünnepelne ISTEN az emberrel, sétálva együtt az Éden-kertben.

Ennek a félbeszakadt ádámi ünneplésnek a hiányérzetét éreztem én gyermekkorom óta! Valami szent nosztalgiával fordultam mindig az ünnepek és az ünneplők felé. Évtizedekig nem értettem. Kellett lenni, el kellett jönni az életembe egy igazi, valóságos kovásztalan ünnepnek, olyannak, mint amiről a szent Igénk beszél, amelyet az eredetiben “eortázó”-nak írtak. Ennek a drága ün-