Evangéliumi Hirnök, 1962 (54. évfolyam, 1-18. szám)
1962-02-01 / 3. szám
2-IK OLDAL A bölcs elnök így felelt: — Engem sokkal inkább érdekel az, hogy vájjon mi Isten oldala mellett vagyunk-e? Isten régi választott népét kivéve, a történelemben alig találunk egy nemzetet, vagy nemzeteket, melyek a nagy világkrízisben Istenhez fordultak volna segítségért. Mindig hatalmas hadsereggel, karddal és a legjobb hadieszközökkel, egymást fenyegetve, gyűlölve csináltak békét. Olyan békét, mely a legtöbbször egy újabb háborúhoz vezetett. Mit tesznek most a nemzetek? Mit tesz Oroszország, az Egyesült Államok és a többi nemzetek? — Az igaz békességet hirdető, igazságos Isten mellett harcolnak-é Istennel a békéért, vagy pedig Isten nélkül akarnak megint emberi békét csinálni? A felelet egyszerű: Isten nélkül. A tartós világbéke Istennel, veled és velem kezdődik! Nem New Yorkban, Washingtonban, Moszkvában, Londonban, hanem az embereknek szivében. Nincs nagyobb és sürgősebb kérdés ezen a világon ennél: Miként lehetne a bűn által tönkre tett társadalmi életet, rettentő károkat okozó, testi, lelki nyomorúságot előidéző, haszontalan, bűnös szokásokat megváltoztatni? Egyesek, családok, sőt az egész társadalom pusztul! A legtökéletesebb Isten-embernek igazságait, békérevezető gondolatait kell az emberiség millióinak a szivébe hinteni . . . Ezért kellene milliókat áldozni, nem fegyverek készítésére, abban a tudatban, hogy ha az emberek élete megváltozik, a társadalmi élet is más lesz s ha a társadalmi élet is Isten akarata szerint átváltozik, akkor az egész ország, sőt az egész világ ISTENNEL MEGTALÁLTA AZT AZ UTAT, MELY A TARTÓS VILÁGBÉKÉHEZ VEZET! EMERITUS Lapunk hátralékos előfizetőit szeretettel kérjük, küldjék be az előfizetésüket a lapra és a Biblia Magyarázóra. A számlákat csak úgy vagyunk képesek fizetni, ha gyülekezeteink és olvasóink pénzt küldenek a pénztárba. Irodalmunk csak úgy szolgálhat Isten országának építésében, támogassuk minden erőnkkel. EVANGÉLIUMI HÍRNÖK Emberségtan Irta: TATTER VILMOS Életemnek legátjáróbb sóvárgása volt megtudni: milyen az igazi ember? A pesti kövezeten nőttem fel. Sok mindent láttam ott, amikért felelősséget nem vállalhattam, — mert nem voltam okozója annak. De azért mindig éreztem, hogy a legcsekélyebb megmozdulás, jelenet, állapot, magaviselet is mélységes hatással volt belvilágomra és ami ott megfogant, akarva-nem akarva, személyes ügyemmé vált, és nem hagyott nyugton. Még álmaimat is zavarta, ébrenlétemben pedig képzeletemet szította. Hallottam a Vásár-téren a kereskedők beszédét; láttam az inasok incselkedéseit, a segédek fennhéj ázását, a rendőrök erőszakoskodását, különösen razziák alkalmával. Fölvonulások és tüntetések alkalmaival én is belesodródtam a tömegbe; a lovasrendőrök elől én is elfutottam. A tömegek tombolása és hullámzása nem ritkán csőcselék szellemet dobott felém. De láttam a népet is, bámulatos felemelő fegyelmezettséggel! Amikor a körúton Rákóczi, Munkácsi és Kossuth hamvait kísérte ki számos csoport,, hemzsegő' szemlélő jelenlétében a “nemzet” temetőjébe, mindig a képzeletet felülmúló szívjósággal és pazar áldozatkészséggel temette el a magyar társadalom nemzetének nagyjait. És még sem tudtam tiszta fogalmat alkotni az emberről . . . Az emberek világának fényes zsarnokai, sőt zege-zuga is mélységesen érdekelt, mindazáltal bizonytalanság gyötört, midőn az emberre gondoltam. Mert láttam embert a korcsma előtt kábultan a sárban heverni. Egy ember a járdán feküdt -elterülve. Egyik munkatársa szivenszúrta. Más megrázó esetek is rémítgettek. — Láttam civakodásokat, veszekedéseket, átkos haraggal és gyűlölettel. Ilyenkor nagyon kerestem egy igazi embert. Serdülő koromban aztán megtörtént, mert megláttam az igazi embert ABBAN, aki az első karácsonnyal megérkezett. — Azóta tudom, ki az ember és mi az emberségtan. Jézus nélkül nincsen igazi ember és nincs emberségtan. Jézussal van igazság, jóság, szeretet — emberértékelés! Krisztus munkásokat hív és kiosztja a talentumokat... Az Amerikai Magyar Baptista Diakónus Szövetség konvenciójára írta: Fülöp Árpád Szeretett Lelkipásztor és Diakónus Testvéreim! Az üdvösségre mindenki hivatalos és aki elfogadja az Ur hívását, felveszi a maga keresztjét és követi Krisztust, üdvözül. A különféle szolgálatokra viszont az Ur kiválaszt egyes személyeket, hogy azokon keresztül véghezvigye isteni, szent akaratát. így pl. elhívja Mózest népének Egyiptomból való kivezetésére; Ézsaiást, Jeremiást és másokat prófétákul; Esdrást különleges időbeni papságra; Nehémiást Jeruzsálem kőfalai megépítésére; Máriát, hogy általa Szent Fiát a világra adja; Keresztelő Jánost, hogy kiáltó szó legyen a pusztában, stb. . . . Isten nemcsak elhív, de elő is készít, sőt talentumokat is ad a szolgálatra. Akiket Isten elhív, azokat munkába is akarja állítani, ha nem is talán valami rendkívüli dolog véghezvitelére . . ., hanem talán csak egyszerű szolgálatra. De az elhívás milyensége szerint adja Isten a talentumokat ... És talentumot MINDENKI kap, tehát mindenkinek valamilyen módon sáfárkodni kell! Isten megköveteli a sáfárkodást! Isten nem igazságtalan. “Mindenki az erejéhez képest” kap talentumot. (Máté 25, 14—30.) Isten nem akarja, hogy több talentummal sáfárkodjunk, mint amennyi talentumot kaptunk. Abból sok baj származik, ha több talentummal akarunk sáfárkodni, mint amennyit kaptunk. De abból is baj származik, ha más talentumával akarunk sáfárkodni. Láttam olyat, hogy valaki szólót akart énekelni, de hangja kellemetlen volt; olyat is láttam, hogy valaki mindenképpen tanítani, prédikálni akart, de erre nem kapott Istentől talentumot. Fiatalember koromban szobatársam mindenképpen hegedűvel akarta Istent dicsérni és gyakorlásával szörnyű órákat szerzett éveken át a közelében levőknek, de jó hegedűs sosem lett belőle. Nem kapott Istentől a hegedülésre talentumot. — 1962 FEBRUÁR .1
