Evangéliumi Hirnök, 1961 (53. évfolyam, 1-25. szám)
1961-04-01 / 10. szám
1961. április 1. EVANGÉLIUMI HÍRNÖK 5-IK OLDAL A KÜLÖNÖS MENET Irta: Némethy László Fáklyák fénye rőt pirt vetett az esti homályban. Elég hosszú menet elindult a történelem legcsunyább feladatával. Római zsoldosok sarui egyenletesen zúgtak ez alkonyi időben. Fegyvereik is összekoccantak, amik ugatásra késztették a környék kutyáit. Két furcsa alakja volt ennek a menetnek. Teljesen elütök a katonáktól ruházatban és menetelésben. Igaz az egyik elől volt, mig a másik valahol hátul kullogott. És vájjon ki merészelt volna arra kétezer esztendővel ezelőtt gondolni, hogy e két emberből kisebb és nagyobb történelmi figura lesz. Judás elől volt, Málkus a főpapi udvar megvetettje, a szamarak és tevék istálló ápolója viszont hátul. Még kardot is nyomtak idétlen markába, hisz azelőtt csak az akkori tisztogatási tárgyakat fogta. Most azért némi büszkeség járta át, mert szolgálatában túllépte az eddigi szokásos és nem éppen felemelő munkáját. Mint a római vitézeknek, neki is kardja volt. Ez pedig nagy jelentőségű annál, ha olyannak adnak fegyvert a kezébe, akiben nincs öntudat. Hisz, hogy is lehetett ilyesmi őbenne, akinek az élete istállóban pergett le az élet homokóráján. A menet magabiztosan tartott célja felé. Olyan vezető volt elől, aki tudta az utat. Hogyne tudta volna, hisz hányszor és hányszor időzött Mesterével abban a kertben. Csak azért az a harminc tallér nagyon is égette testét a zacskón át. Ha valaki láthatta volna ezt az arcot abban a sötét estében, nem okozott volna gondot a kései festőknek, miként ábrázoljanak meg egy olyan ar_ cot, aki képes volt a bűn nélküli egyetlen igaz embert elárulni. Valahogy azok a lábdobogások, fegyverek zaja csittitották volna lelkének dulását? Vagy számított a főpapok felkarolására? Vagy csak a nyomorult harminc ezüstnek az értéke izgatta elméjét, hogy majd mire fordítja, hisz ismerte a pénzt. Ő volt azzal megbízva, hogy miként gazdálkodjon azzal a kevéskével, ami kezeügyébe került azon a csodás három esztendő alatt. Akárhogy is voit, gondolatai bezárultak abba a körbe, amit hiába rajzolt képzeletében nagynak, vagy kicsinynek, fontosnak vagy jelentéktelennek, hogy ő áruló! Ez elképzelhetetlen arcot adott neki. Talán jó, hogy nem láthatta senki. Mig Málkus hátul büszkélkedhetett fegyverével, addig Judás poklok útját járta. S célhoz ért a történelmi esti őrjárat. Megbeszélés szerint csókolja meg Mesterét. Elfogják Őt! Péter kardot ránt. Vaktában neki ront az őrség embereinek és lekaszabolja Málkus fűiét. Úgy látszik Málkusnak fejébe szállt a dicsőség, mert elől volt. Fel is ordít. Az istállók gondozójából lett őrjárati emberben nrostmár a gyávaság lett úrrá. Vér önti el az arcát. Sikolt és törli vérző arcát. íme, szól a szelíd hang: “Péter tedd vissza hüvelyébe a kardot, mert aki fegyvert fog, fegyverrel vész el.“ Málkus elhajította volna már az övét, mert rajta kezdődött el a mondás. De ő, aki kiitta a keserű poharat lehajol és viszszahelyezi Málkus fülét és abban a szempillantásban meggyógyul. Megkötözték a Mestert. Visszafelé megy a lompos őrjárat. Az mely előzőleg összes fegyverük és melléjük rendelt emberek megerősítése dacára “kit kerestek“ szóra földre esett. Az igazságtalanok a legerőtlenebb, de legerőszakosabb fajtája az emberiségnek, különösen, ha hatalmat kapnak. így voltak azok is. Szinte hangtalan az egész menet. Még a fegyverek is másként csörömpölnek, mert hatástalanná váltak az ismeretlen erő alatt. Judás már csak kószált és undok életében érlelődnek a végzetnek gondolatai. Talán sem a jövésben, sem a visszaballagásban egynek sem születtek oly szép gondolatai, mint Málkusnak, a. ki emberré lett ezen az estén. Fegyvert kapott a főpapoktól, aki sohasem viselt ilyesmit és a gyötrelmeknek kertjében az isteni kegyelem az ő jelentéktelen személyén mutatkozott meg. Csoda hordozójává lett Málkus és rájött arra, hogy ő is valaki, nemcsak valaki, hanem több mint bármelyik római katona, mert a Megváltó utolsó csodáját rajta mutatta be! Kinda-kalászok Major M. Ha nem tévedek, mostanában volt egy éve annak, hogy néhai Kinda Sándor prédikátor testvérünket elhívta az Ur az élők sorából. Többször volt eszemben, hogy néhány mondását jó volna feleleveníteni lapunk hasábjain úgy azok részére, akik ismerték őt, mint azok számára, akiknek nem volt szerencséjük őt ismerni. Mivel annakidején arrahivatott szónokok és tollak szépen méltatták őt, nem szándékom ismétlésekbe bocsátkozni .kevésbé özvegyi sebeket érinteni. Csupán egyes szavakat, megjegyzéseket adok itt tovább kommentár nélkül. Kalászoknak nevezem, lelki kalászoknak, melyekben értékes életmagvak rejlenek. Ezek fő forrását az a néhány példány “Egyházi Hírnök“ képezi, amely lapocskát a Los Angeles-i gyülekezet adott ki az ő szerkesztésében, melyet legutoljára olyan lelkiismeretesen szolgált, hogy az olykor hozzám küldött kiadványból legalább valamenynyit megtartottam. íme itt van hát tariózgatásom eredménye: “Én találkoztam az Úrral és Ő beszélt velem.“ “Testvérem az Urban! Fogjunk kezet és dolgozzunk együtt. Az aratásra való gabona érett, az arató kevés. Az élet rövid, a halál szedi áldozatait. Isten téged és engem fog felelősségre vonni azért, akit meg menthetnénk Krisztusnak.“ “Viseld illedelmesen magad az Isten házában. Ne beszélgess. Ne társalogj. Istennek üzenete van hozzád és máshoz is. Ne gátold az Ő munkáját az Ö házában.“ “Olvassuk az egész évre szóló biblianaptárt.“ “Minden felhő szivárványt hoz, ha szived tiszta.“ “Mondatprédikációk: A fogsorok hamisak lehetnek, de a nyelv legyen igaz. Mikor a nappal szembenézel, az árnyékod hátad mögé esik.“ “Olvassuk a bibliát a bibliaolvasó naptár segítségével. Tápláljuk lelkünket naponta az élet kenyerével.“ “Az életből csak az a miénk, amit megértünk.“ “Még azt akarná, hogy társ legyek
