Evangéliumi Hirnök, 1961 (53. évfolyam, 1-25. szám)
1961-02-15 / 4. szám
1961. február 15. EVANGÉLIUMI HÍRNÖK 5-IK OLDAL MEGMENTVE Az erdő hallgatott. Csak itt-ott neszeitek sejtelmes surranások, pittye. gések, a madarak takarodója és a le_ veiek zizegtek azzal a különös finom sustorgással, amely oly édes, oly zsongitó máskor, de most idegőrlő, fárasztó, gyötrő, mert nincs ut sehol, hiába keresik, csak bozót, tüske. Eltévedtek. A sötét erősödött. Endre reszketve sóhajtotta, Béla mond mi lesz velünk? Oly sok rettenetes történetet hallottam már a ka. nadai őserdőkről. Hány embert szét. téptek a vadállatok, hány megőrült a félelembe. Ne aggódj, mondta Béla. Én bizom benne, hogy hamarosan ki fogunk innen találni. Otthon tudják, hogy kirándulni jöttünk, majd csak keresnek. Mikor elindultunk, sokan voltak velünk, de szétszóródtak. — az a baj, hogy nincs fegyverünk. De van hangszerünk, mondta vidáman Béla. Tárogatózni fogok és valaki majd csak meghallja. Beült és fújni kezdte érzéssel, szív. bői a gyönyörű éneket: “Oly csüggedő a lélek hamar, ha gond alá kerül. Vigaszt, erőt adni ki akar? Ki véd a bu elől? Csak Uradra nézz, ő segíteni kész, hivebbet te nem találsz, karja oltalom, szive irgalom, őhozzá kiálts!“ Elhallgatott és imádkozott. Imádkozz te is Endre. Ebből a sötét erdőből csak egyedül Isten szabadíthat meg minket. — Tüzet kellene gyújtani, de elfogyott a gyufánk. Még egy kis tűz sincs. Hát most mit csináljunk? — Én megmondom, fel a fára de azonnal. Zörgést hallottam. Egymásután felkusztak a fára, igyekeztek a magasabb ágak felé és ekkor a sötétben két tüzes golyót láttak. Egy állat, nehezen mozog, milyen súlyos, medve lehet. Az állat súlya alatt sorra törtek a gallyak. A homályban kirajzolódott a nagy medve félelmetes alakja. Megállt. Szaglászott. Aztán odament a lent hagyott csomagokhoz és turkálni kezdett benne. Hallották a csámcsogását. Valamit talált. — A süteményem, jaj a sütemé nyem, megeszi a mackó, sóhajtotta Endre. — Ez legyen a legkisebb bajod, csendbe légy, suttogta Béla. — A papírok zörögtek, a zacskók egymásután ürültek ki. Mackó koma a jó lakoma után leült pihenni. Még egy kicsit kotorászott, aztán elballagott. — Ezt megusztuk! Elment. Én lemegyek, megnézem nem hagyott e valamit. Éhes vagyok. Itt maradsz, parancsolta Béla. Még nem járhat messze. Amúgy is számíthatunk ujabb éjszakai látogatókra. Itt fent biztonságosabb. Hűvös van. — Hát nincs valami nagy meleg. A takarók lent maradtak. Béla ismét játszani kezdett. “Segélyt kiált haldokló lelkek serege, pogány mezőkről száll a jaj ide, ó jöjjetek, ó nyújtsatok segélyt, vigaszt...“ Párszor eljátszotta, aztán pihenésre dőlt az egyik ágon. Béla! Megint jön valami, súgta Endre. Két medve! Csend legyen. A medvék ismét elkezdtek keresgélni. Megeszik az utolsó morzsát is! Úgy látszik, hogy a kis maradék nem volt elég mert a mackók nyugtalanul kezdtek járkálni. — Látod, most meghallották a hangodat. Észrevették! Jeges félelem futott át rajtuk. Csak a késem volna nálam. De az is lent maradt. Mit érsz vele, ha fent is volna, két ilyen hatalmas nagy állattal nem tudnánk elbánni. Rettenetes a sebesült állat dühe. Erre ne is gondolj. Szájához kapta tárogatóját és hosszú, elnyújtott hangon dudált. A hangskálán mindig feljebb ment, ami a mackóknak láthatólag nem tetszett, mert haragosan járták körül a fát. Béla éneket kezdett játszani, de a medvék — úgy látszik nem nagyon zenekedvelő lények, erre mindinkább megharagudtak és döngetni kezdték a fát alattuk. Hol az egyik, hol a másik dőlt neki, aztán mind a ketten. Sokáig verték oldalukat a fához és látva, hogy ez nem használ, kezdtek felfelé kúszni. — Elvesztünk, végünk van, kiáltotta Endre. Ne csüggedj, mondta Béla. Lehajolt a fa törzsén és iszonyú erőset beledudált a hangszerbe. A mackó láthatólag meglepődött és leereszkedett a földre. Fülsikető ma. gas hangokat sikoltott bele az éjszakába a fiú, de a mackók nem hátráltak. Újabb támadáson törték a fe. jüket. A távolban fény villant fel. Hé... hol vagytok, emberek, hé... Sűrű egymásutánban válaszolt Béla: tra-ra, tra-ra-ra... itt vagyunk! Az emberek közelebb értek és akkor látták rémülten, hogy két nagy medve van a fa alatt. Mit tegyünk? Egy puskánk van. Gyújtsátok fel az erdőt, kiabált End. re. A gyufa lobbant, a száraz avar egy pillanat alatt lángba borult. A medvék félelemmel bámultak bele a lángokba, aztán elrohantak. Gyertek le, gyorsan, oltani! A fejszék csattogtak, a fák recsegtek, dőltek halomba. Egy órai kemény küzdelem után megfékezték a tüzet. Minden rendben van. Most pedig gyertek aludjatok a mi kis tanyánkon. Vadászni jártunk az erdőbe és felfigyeltünk a tárogatóra. Oly szépek voltak az énekek, amiket játszottál. Tudtuk, hogy testvérünk vagy, ezért mentünk a hang irányába, hogy találkozhassunk veled. Ritkán jár nálunk vendég és mindig nagy ünnep, ha valakit szerény hajlékunkba fogadhatunk. A tárogató messze hallatszik, már régóta keresünk benneteket. Amikor hallottuk a riogó hangokat, gondoltuk, hogy veszélyben lehettek. Ezért futva jöttünk. Nagyon hálásan köszönjük, hogy vettétek a fáradságot és elindultatok a hang irányába. Ha nem jöttök reggel két hulla fekszik itt. Az éhes medvék kegyetlenek. — Egy kisebb tisztásra értek, innen látni lehetett már a kis tanyát, a ház ablakai barátságosan világitottak. A jó vacsora után kiültek a kis padkára és belenéztek a ragyogó csillagos égbe. Endre remegő hangon szólalt meg. Milyen jó a jó Isten, hogy titeket értünk küldött. Látod, mondtam én, hogy imádkozzál és bízzál Istenben. Ő soha nem hagyja el azokat, akik bíznak benne. Kedves házigazda, mégegyszer nagyon szépen köszönjük a fáradságát és most engedje meg, hadd köszönjem meg Istennek is az Ő szabaditását. Leült, szemeit a csillagok felé vetette és elkezdte érzéssel, boldogan játszani: “Mennyben lakó én Istenem, vedd füledbe dicséretem, Téged dicsér egész világ, Neked köszön a kis virág. Erős vihar, kis gyenge szél tenger patak Hozzád beszél, az Ég s a föld telve Veled, legyen áldott a Te neved!“ Somogyi Gáborné
