Evangéliumi Hirnök, 1960 (52. évfolyam, 2-23. szám)
1960-03-15 / 5. (6.) szám
1960. március 15. EVANGÉLIUMI HÍRNÖK 3-IK OLDAL gánéletében is. Jellemzése az Igében: Nőtanitvány. Ezt a szép nevet egy nő sem kapta meg. Nőtanitvány azért, mert az Úrtól tanult szeretni, másokért munkálkodni, teljes életét másokért odaáldozni. Sokat időztetett az Ur lábainál, mint Mária. Az Ur lábainál nyerjük el feladatunkat, hogyan higyjünk szolgáljunk, áldozzunk, munkálkodjunk, hogy rólunk is feljegyeztessék az örök élet könyvébe: Ő azt tette, amit tehetett. (Márk 14:8). Munkálkodása: Gazdag volt jócselekedetekben (36. v.). Élő hit, igazi tanitványi viszony, jócselekedetek, szelídség, alázatosság ismertetői a hivő keresztyéneknek. Egyesek talán nem adhatnak anyagi javakat, mert nincs nekik, mint Péternek és Jánosnak sem volt (Csel 3:6); mégis sokakat meggazdagitanak (II Kor 6:10)- Szolgáljunk azzal Megváltónk dicsőségére, amit tőle nyertünk. Dávid parittyájával, Mózes egy vesszővel, Tábitha tűjével szerez Istennek dicsőséget, amikor az özvegyeknek és betegeknek ruhákat varrogat. Tábitha a próba alatt. Nagyon beteg lesz. Isten gyermekei nem mentesek a próbák, csapások, betegségek és egyéb megpróbáltatásoktól- Látjuk betegen Epafrást és Lázárt (Fii. 2:27; János 11:3). Sőt sokszor Isten gyermeke ezerszerte több próbán megy át, mint a világ gyermeke. Már a zsoltáros is úgy kiált fel: “Majdnem eliszamodtak térdjeim, midőn láttam, hogy az istentelennek mily jól megy és halálukig nincsenek kínjaik“. Az istenteleneknek igen sokszor halálukig nincsenek kínjaik, de azután az örök kínban, gyötrelemben vannak, mig a hívőt itt érik a kínok és gyötrelmek azért hogy ezek által előkészíttessenek az örök üdvösségre. Tábitha betegsége is nagy próbatétel lehetett, nemcsak reá, de az egész gyülekezetre is. Tábitha meghal. Nagy fájdalma van a szegény öreg asszonyoknak és özvegyeknek. A halál minden emberi munkálkodásnak véget vet. Az embereknek igen fájdalmas, de az Ur előtt drága az ő kegyeseinek halála. (Zsolt 116:15). Kétszer van öröm a mennyben egyes emberek felett. Először mikor megtér, vagyis meghal önmagának és él benne a Krisztus, ilyenkor öröme van az Isten angyalainak “és másodszor amikor a hivő lélek meghal testében és az Úrhoz költözik, hallja a szót: “menj be a te Uradnak örömébe“. Tábitha feltámad. A hivő lelkek nagy megrendülésükben és fájdalmukban üzennek Péterért, aki éppen a közelben levő városban tartózkodik. Péter jön is hamar. Lelkűkben ott élt valami kimondhatatlan vágy Tábitha után, mikor mutogatják a Tábitha által vart ruhákat az öreg és özvegy asszonyok. Péter egyedül akar maradni a halottal. Az Ur Jézus is csak Pétert és Jánost hagyja maga mellett, mikor Jairus leányát feltámasztja. Illés is egyedül van a halottal Sareptában, midőn az feltámad; Elizeus is igy tesz Süniemben a halott fiú feltámasztásánál; be kell zárkóznia az eladósodott özvegynek két fiával együtt, hogy a zárt ajtók mögött az olaja megsokasodjon. (II. Kir. 4:1-7). Nemcsak Illésnek, Elizeusnak, Péternek, az eladósodott özvegynek van szüksége arra, hogy bezárkózzanak és itt Isten csodálatos segítségét megtapasztalják; neked is a zárt ajtók mögé kell menned, hogy Isten kiáradó kegyelmét megtapasztaljad. “Zárkózz be!“ — mondja a Megváltó, amikor imádkozol. Keress alkalmat és időt, hogy bezárkózhass, illetve, hogy egyedül lehess Uraddal elcsendesedéseidben. Péter térdein imádkozik nem zsebredugott kézzel, mint sokan teszik- Amikor térdeiről feláll, nevén szólítja a halottat: “Tábitha, kelj fel!“ Majd kezét nyújtja Péter a halott felé (Ezt az Ur Jézustól látta Jairus leánya feltámasztásánál). Péter felállítja Tábithát és visszaadja őt elevenen a szenteknek és özvegyeknek. A feltámasztás következménye. A feltámasztott leány újból szolgálatba lép; a nagy gyászt nagy öröm váltja fel; az özvegyasszonyok nagyon boldogok és az Ige nagyon elterjed, mert sokan hivének Joppéban az Urban. — Mi pedig mondhatjuk az Igével: “bizony csodálatosak a Te utaid, Uram“. G.R. Brinke— Fülöp Árpád Unselfish Love Several months ago I read an article in one of the monthly magazines about giving of ourselves to others. It stated that by giving freely of ourselves to others while we are alive we‘U go on living in their lives when we are gone. As I read this article I could not help thinking of my grandmother. During her life she practiced this idea- She gave freely of her love and understanding not only to her family and loved ones, but also to others who were in need of it. She believed that God expressed his great unselfish love by permitting his Son to die on the cross for our transgressions and that we as children of God should share this unselfish love with others. So, she expressed her love by caring for the homeless, by saying a kind word to the depressed, by giving her friendship to the friendless, and by lending a helping hand to the helpless. Even towards the end, when her body was racked with the pains of cancer, she expressed concern for those who did not know her Savior as their personal Savior. Death held no fear for her, because she believed as St. Paul had believed, “For to me to live is Christ, and to die is gain“ (Philippians 1:21). Although she has been gone for several years, her memory lives in the hearts and lives of those she reached with her unselfish love. Margaret R. Jones (Campbell, O) BODNÁR A. LAJOS MAGYAR TEMETKEZŐ INTÉZETE készen áll éjjel és nappal a magyarság szolgálatára! Telefon: MElrose: 1-3075 3929 Lorain Ave. Cleveland, O.
