Evangéliumi Hirnök, 1960 (52. évfolyam, 2-23. szám)
1960-07-15 / 13. szám
6-IK OLDAL EVANGÉLIUMI HÍRNÖK 1960. julius 15. mogorva nézésű ember volt. A tanítványok problémája az volt: “Ki nagyobb a mennyek országában“? A Mester egy kis gyermeket hiv, aki örömmel ment Hozzá és közéjük állítja azt és igy szól: “...ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyek országába“. Dehát milyen is egy kisgyermek? A kisgyermek feltétlenül hisz. Amit a kisgyermeknek mondanak, elhiszi. Ez azt jelenti: “ha úgy nem tudtok hinni, mint a kisgyermekek...“ Egy édesapa menekült a biztos halál elől, akit azért üldöztek, mert prédikátor volt. Egy hid felé ment, vállán kicsi fiával, mert ha a hídon átjutnak, meg vannak mentve; ott más kormányzás alá jutnak. A hídhoz érve a prédikátor észrevette, hogy őrzi a hidat egy kirendelt egyén, fegyverrel kezében. “Oh irgalmas Isten, mi lesz velünk? — mondja kétségbeesve a prédikátor. A kisfiú megszólal apja válláról: “Apám, csak a hitedet ne veszítsd el!“ — És valóban amikor egész közel értek, észrevették, hogy az őr fegyverére támaszkodva alszik. Nyugodtan átmentek a hid ellenkező oldalán és megmenekültek. A gyermek hisz, kétkedés nélkül. — Erdőbe tévedt két fiú közül a kisebbik kiált sírva: “Apuka!“ A nagyobbik inti: “Ne kiabálj hisz úgyse hallja itt meg apuka“. A kisfiú elhallgatott, de amint rájuk sötétedett, egyszer mégis torkaszakadtából kiáltotta: “A-pu-kaaa!“ Abban a pillanatban jött a felelet: “Pistuka!“ Pár pillanat múlva apjuk mellettük volt, aki persze kereste őket. És a kis Pistike megszólal: “Ugye, látod, apuka azt is meghallja, ha az erdőben kiáltunk“... A kisgyermek bizik. Mi is tudunk bízni, de rábízni magunkat Istenre sokszor nem tudjuk. Édesapa kicsi leánykájával este erdőn megy keresztül. Édesapa észreveszi, hogy a leányka remeg, nyilván fél. Az apa megfogja leánykája kezét és megszűnt a remegés, mert a leányka nem félt már, hisz apukája fogja a kezét, akiben ő bizik. —“Mit jelent bízni Istenben?“ - kérdi valaki egy hivő embertől. A kérdezett a játszó fiuk közül egyet előszólit, felteszi a kőkerítésre és igy szól a kérdezőhöz: “Most mondja a gyereknek, hogy ugorjon az ön ölébe.“ A kérdező hívja, integet a kisfiúnak, de az meg se mozdul. Ekkor odaáll a hivő ember és csak ennyit mond: “Ugorj az ölembe!“ A fiú abban a pillanatban az ölébe ugrott. Most a hitetlen ember felé fordul és igy szól a hivő: “No látja, igy kell bízni Istenben!“ Én azt mondtam a fiúnak: Ugorj az ölembe, ő azonnal leugrott mert bizik bennem: de hogyisne bízna, hisz az én fiam... A gyermek hisz, bizik. Azt is megfigyelhetjük, hogy a gyermek nem gyűlölködik, nem tart haragot. Öszszevesznek, sőt verekednek is, de a következő percben kibékülnek. Nem mondják azt, hogy “megbocsátok, de el nem feledem...“ ők elfelejtik a hántást. — Két magyar fiú verekedett össze és az egyik apjához ment panaszra. A két fiú édesapja szemben lakott egymással. Jó szomszédok voltak, de most összevesztek, méghozzá úgy, hogy mindkét férfi vasvilláért rohant haza. Jön szembe egymással a két dühös magyar, éktelenül káromkodva. Valamelyik biztos halott lett volna, de az egyik oldaltpillant és nagyot nevetve eldobja a vasvillát. “No, odanézzen, szomszéd!“ - Hát a két fiú nagy boldogan játszik együtt újból a porban. “Látja, mi megölnénk egymást, ezek meg már együtt játszanak megint“ - szól a másik. — És a két magyar kezetfog és megöleli egymást..----Egy magyar meg a bíróhoz viszi kisfiát, akit a többiek megvertek. A fiú megszólal játszótársai felé: “Ha visszajövünk, megint jövök játszani.“ Erre az édesapja abbahagyja útját és elengedi fiát, aki máris fut játszótársai felé... Látjuk tehát, hogy a gyermek hisz, bizik, nem tart haragot. Látjuk azt is, hogy a gyermekek szeretik egymást. Nincs a kisgyermekek között külömbség, szegény vagy gazdag, fehér vagy fekete gyermek között... Azt is látjuk, hogy a kisgyermek mennyire megalázza magát, de hogy is ne, hisz teljesen a felnőttekre utalt kicsi élete... Nos, szeretett testvéreim, ha olyanok nem leszünk mint a kis gyermekek, ha úgy nem fogunk hinni, bízni, megbocsátani egymásnak, és úgy szeretni egymást és úgy megalázni magunkat, mint a kisgyermekek, nem mehetünk be a mennyek országába. Imádkozzunk testvéreim most azért, hogy az Ur áldjon meg bennünket gyermekies le'lkülettel, hogy tudjunk hinni, bízni, megbocsátani ésmegalázkodni mint a kisgyermekek, hogy ha az Ur elszólit, bemehessünk a mennyek országába. Amen. Fülöp Árpád--------------o--------------“AKI HOZZÁM JŐ, KI NEM VETEM“ Minden hivő templom ajtaján ott van láthatatlan betűkkel Jézusnak ezen kijelentése: “Minden amit nékem ád az Atya én hozzám jő, aki hozzám jő, semmiképpen ki nem vetem.“ Ján. 6:37. Ő már eddig igen sok mélyre sülyedt bűnösnek adott kegyelmet. A sok közül itt van egy példa: Egy newyorki templomban evangélizáló istentiszteletek tartattak, hová a beözönlő tömeggel két feltűnő férfiú is betért. Egyiknek kezében egy nagyobb bőrtáska volt, mit nehezen cipelt. Két nap elteltével a bortáskás egyén ugyan azon táskával felkereste a szónokot és ezt mondotta neki: “Uram én önt megajándékozom valamivel.“ — Csak valami jó legyen — válaszolta a lelkész. Erre kinyitotta a táskát és elkezdte kiraJkni az asztalra annak tartalmát ezen szavakkal: “Én ezeket használtam eddig!“ A prédikátor ámulva nézte, hogy az mind betörő és gyilkoló szerszám. No de minek ajándékozza ezeket nékem, talán a rendőrség üldözi? — kérdezte a lelkész- Nem, volt a válasz hanem én múlt vasárnap óta más ember lettem. Felhagytam gonosz foglalkozásommal, mert a múlt vasárnap Jézus Krisztusban megtaláltam az én személyes Megváltómat. S hogy ez a szerszám valamikor kisértésbe ne hozzon ezennel önnek átadom. A két betörő azért ment be a templomba, mert még túl korán volt megkezdeni sötét foglalkozásukat s még hozzá a Hold is világosan sütött. Sötétséget kerestek de ahelyett megtalálták az életnek Világosságát, Jézus Krisztust.
