Evangéliumi Hirnök, 1959 (51. évfolyam, 2-24. szám)
1959-01-15 / 2. szám
6-IK OLDAL EVANGÉLIUMI HÍRNÖK 1959. január 15. MAGAMRÓL Irta: Fülöp Árpád II. RÉSZ. TISZTELETBELI THEOLOGIAI OKLEVÉL Ezt megelőzően, ha jól emlékszem, 1953-ban vagy 1954-ben, a magyarországi baptisták történelmében először, három laikus p r é d ikátornak tiszteletbeli theologiai oklevelet adott a Budapesti Theologiai Szeminárium. Ezek a lelkipásztorok voltak: Szabó László, Nagy József, Udvarnoki András (az ifjabb). Mindhárman működő lelkipásztorok voltak ezidőben. megelőző formális theologiai végzettség nélkül. A baptista közösségben végzett munkájuk elismerését célozta a tiszteletbeli diploma. Miután a Theologiai Szeminárium Tanügyi Bizottsága a döntést meghozta, az év őszén egybehívott országos közgyűlés is jóváhagyta az elhatározást és csak azután adtuk ki a megtisztelő okiratot szerény iskolai ünnepség keretében. Azóta is mindhárom prédikátor irodájának a légé rtékesebb kincse az a kitüntetés. A diploma megfogalmazásával csekélységemet bízták meg. Természetesen nem kell azt gondolni, hogy minden laikus prédikátor megkapja a tiszteletbeli oklevelet mint valami természetes járandóságot. Olyan ez Magyarországon, mint a D.D. (Doctor of Divinity) az E- gyesült államokban. Ha valakit mostoha körülményei mekakadályoztak az iskolai képzettség elnyerésében, ez még nem jogosit a tiszteletbeli oklevélre, hacsak nem végez az illető valami különösen értékes munkát a misszió valamelyik ágában. Sőt még ha valaki is végezte a theologiát, nem biztos, hogy lelkipásztor lesz belőle. Dr. Udvarnoki Béla szokta mondogatni: mi csak kiképezzük azokat, akiket az Ur elhívott. De ha valaki elhivatás nélkül jön a szemináriumba, abból mi nem csinálunk prédikátort... Magyarországon azt az elvet vallottuk, hogy jobb egy szerény képzettségű, de hűséges prédikátor, mint sok iskola, lelki mélység nélkül. Természetesen ebből az következik, hogy viszont az a legjobb, ha valakiben egyesül az újjászületett éle és lelkipásztori hűség a legmagasabb iskolai képzettséggel, mint pl. Pál apostol esetében. Állásomat megtartottam, de úgy, hogy a meghívásoknak is eleget tehettem. Hetenként 2-3 napot utón voltam. Mivel megélhetésem megvolt, nem voltam terhére a közösségnek. Az evangélizációkat az Ur gazdagon megáldotta. A nagy fáradságot, nagy áldásokkal jutalmazta, üti tapasztalataimról alant közlök néhányat. Nagyon hideg, havas szombat délután szálltam le a vonatról Váchartyánban. Autóbusszal kellett volna megtenni nyolc kilométer utat, Püspökszilágy-ig. De a síkos ut miatt az autóbusz nem indult. Közben besötétedett. Nekivágtam gyalog. Már nem tudom, hányszor estem el a síkos utón, de megkésve bár, de odaértem. A gyülekezet még együtt volt — Várt. — Csurgott rólam a verejték, de megérte, mert néhány hónap múlva bemeritési szolgálatra kaptam meghívást. Három lélek adta át életét az Urnák a téli evangélizáción. így jutalmazott az Ur... Dunapatalyra kellett utaznom. Már korán szombaton beküldtem a menetjegyért. Megdöbbenve tudtam meg hogy egy kiránduló társaság az öszszes jegyet felvásárolta. De csak este tudtam meg. Reggel 6-7 faluból jön össze a testvériség Dunapatalyon és nekem ott kell szolgálnom. Vonattal már nem tudok időre oda jutni, autóbuszjegy pedig nincs. Mit tegyek? Imádkozásban töltöttem úgyszólván az egész éjszakát. Hajnalban az első villamossal a menetjegy irodába mentem. Odaálltam a pénztárhoz. Egy tiszt megkérdezte, hova akarok utazni. Megmondtam. Mosolyogva mondta, hogy nyugodtan haza mehetek, mert oda nincs jegy. De én csak ott álltam a pénztár mellett. Láttam, hogy az érdeklődő nevetve mesél az utasoknak és rám-rám kacsint. Nyilván bolondnak gondol engemet. Az az Ige jutott eszembe, amit Pál irt: “Mi bolondok a Krisztusért”. És vártam tovább... Az Ur tudja, hogy engem Dunapatalyon várnak — gondoltam — és csak Ö segíthet rajtam. És segített. Egy férfi visszalépett a társasuttól és jegyét visszahozta a pénztárnak. Én megvásároltam. Hogy milyen boldogan lobogtattam meg a hosszú, vékony menetjegyet az engem bolondnak hitt tiszt felé, azt leírni nem lehet... Nagyon gazdag áldást adott az Ur azon a vasárnapon Dunapatalyon. Kisnémedi felé haladt a havas, síkos utón az autóbusz. A lapos utón mégcsak ment, de a dombon már nem volt ereje felmenni. A vezető elkiáltja magát: “Férfiak kiszállni!” Kisimítunk. De a busz csak nem akart menni. A vezető kinyitja az ajtót és kikiált nekünk: “Férfiak tolják a kocsit!” Nekilendültünk. Fel is jutott a dombtetőre a kocsi, de a dombtetőn úgy nekilendült, hogy már nem tudott megállni. Futott lefelé a síkos utón. Mi meg a hófuvásos, borzalmas hidegben, izzadva tapostuk a nagy havat, mig a faluba lejutottunk, a megváltott menetjeggyel a zsebünkben. De az áldás most sem maradt el. Karcalon töltöttem a vasárnapot és hétfőn hajnalban útban voltam Aszód felé — persze gyalog. Nagyon lassan haladtam. Szembe fújt a szél és a hulló havas esőt arcomba csapdosta. Isten itt is segített. Egy kétlovas gazda megállította lovát és felvett engem kocsijára. így jutottam el elég hamar az aszódi vasútállomásra. Az az Ige jutott eszembe: “Napról-napra gondoskodik rólunk a mi szabaditásunknak Istene”. Nagyon fáradtan érkeztem a Keleti pályaudvarra. Aludtam a gyorsvonat egyik fülkéjében. Valaki felráz álmomból és kérdi: “Hova utazik, Bécsbe, Prágába?” — Nem én, csak Pestre — feleltem. — Na akkor hamar szálljon ki, mert a gyors csak a határon áll meg.” — Ha az illető fel nem kelt, hát a vonat elvisz a cseh határra, de az Ur itt is megmutatta hatalmát és gondoskodott segítőről. Pár perc múlva már a pesti aszfalton kopogtak cipőim. Veresegyházán szálltam ki a vonatból. Hó borította az egész falut. A vonattól nekivágtam a falunak. Oly rettentő idő volt, hogy senki sem