Evangéliumi Hirnök, 1959 (51. évfolyam, 2-24. szám)
1959-05-01 / 9. szám
1959. május 1. EVANGÉLIUMI HÍRNÖK 7-IK OLDAL TANULJUNK A VIRÁGOKTÓL Molnár Károlyné irói hagyatékából Tulipán Napsugaras szép tavaszunk aranyos köntösbe öltöztette drága vidékünket, édes A- radom szent határait. A magyar nemzet Golgotája virágdíszben van, a kígyózó Maros mindkét partján a ragyogó város virágzó fáktól, gyönyörű viráigoskertektől díszük, csupazöld minden, még a sötétemlékü vesztőhelyen is. Határaink is zöldek. A falu népe kint van az áldott magyar földön, kapálgat, acatól, vagy ültetget. Istenem, de szép a tavasz, uj élet reménysége. De szép lesz az aratás, az ősz is. De ime: Borulni kezd az, ég, vihar kerekedik, menekül ember, állat védett helyre és percek alatt megérkezik az orkán. Irtó erővel tómból az elemek ereje az élet felett és tör, z,uz, pusztít mindent ami útjába kerül. Nemcsak cserjéket zúz össze, virágokat semmisít meg, hatalmas fákat tép ki gyökerestől, vagy töri ketté törzsüket. Múlt héten rohant át vidékünkön ez az Ítélet idő és én ablakomon keresztül sírva néztem végig ezt a pusztítást. Sirattam kertünk gyümölcsfáit, sirattam virágos kertemet, sirattam a lakásommal szembenlevő Báthory István utcai temetőben nyugvók tönkretett sírjait. Rózsafáim millió szirmaival televolt a levegő, azok ágai pedig a sárban hevertek. És ahogy nézem sorba őket, ahogy egymásután megadják magukat a túlerőnek, szemem megakad a tulipánon. Szegény, kicsi, gyenge magyar virág. A LEGMAGYARABB virág. Hogy küzdött ő is az elemekkel. Nem küzdött, viaskodott, élet-halál harcot vívott ami abból állt, hogy valahányszor földig verte szép harangját a szél, mindannyiszor újra felemelte azt a vékony és gyenge szár. Újra és újra, százszor és ezerszer, hosszru perceken keresztül. Látszólag engedett a szél minden szeszélyének, kegyetlen akaratának, de csak látszólag és csak egy szempillantásig, de nyomban felállt és ami engem is könnyekig hatott a szár NEM ENGEDTE EL A HARANGOT. Nem tudtam még, hogy mi lesz a vége tulipánjaim gyászának, de máris nyertem egy nagy tanúságot, hogy sohase eresszem el a harangot, az Isten házát, Isten kezét. A vihar megszűnt, minden lecsendesedett. Felhúztam kertészcsizmámat és kimentem letarolt virágoskertembe. Rózsáimnak csak törzsei voltak meg, virágok és levelek nélkül, nemvolt mit tennem velük. Aprócska virágaimat elborította a pocsolya, őket néhány nap múlva előhívta a ragyogó tavaszi nap. Kis tulipánom egyenesen állt, rongyos leveleivel és sárral bemocskolt harangjaival. Szeretett volna diszleni és harangozni. Harangozni Isten dicsőségére ahogy szokott, finom, lágy és pianissimo hangon, amit csak a Teremtője ért, de nem birt, most nem tudott a rárakodott sártól, szenytől. Én előhoztam tulipános locsolómat, megtöltöttem tiszta vízzel és harmatszerü finom locsolórózsával egytől egyig lemosogattam tulipánjaim harangjait. Közben kisütött a nap is és én gyönyörködtem a harangok szépségében, ha pedig behunytam szemeimet lelkemben hallottam zenéjüket is. Gyenge tulipánom erősnek bizonyult, győzött, mert nem engedte el a harangot. Asszonyok, leányok, drága testvéreim. Minket nemcsak szebbik nemnek, gyengébbik nemnek is neveznek az emberek nyelvén. Köztudat, hogy mi törékenyebbek, gyávábbak és tehetetlenebbek vagyunk az erős, bátor és kitartó férfiaknál. Igaz Anyám Evv régi képét tartogatom Milyen szép is volt fiatalon! S hogy megrogyott a gondok alatt! Szeméből a fényt elmosta keserű könnypatak, fogait az idő kitörte: nem is pillant soha tükörbe. Szive: beteg, lába: beteg, megpihenni mikor lehet? Királynő vagy, anyám, királynő: az ég fejedre koronát sző. olyan szomorú ék ez is: nagyon gyér lesz majd és — szinezüst. Képes Géza e ez? Én nem hiszem, hogy ez igaz. Azt a sok testi és lelki szenvedést, isteni és társadalmi ítéletet, lenézést és megvetést, amit egy nőnek végig kell szenvednie társadalmi és családi életben, iskolában, gyárban, hivatalban, minden munkahelyen, azt a férfi tizedrészben sem volna képes elviselni. Nem is bírná, nemis akarná, nem vetné alá magát. Mit tesz a nő? Mit tehet a nő? Vállalja, viseli, bírja. Fizikai életünkben elég kitartók vagyunk munkában és szenvedésben egyaránt. Mi készebbek vagyunk vállalni sorsunk terheit és felelősségeit, mint a férfiak. A nő nem dobja el türelmetlenül a kellemetlenségeket olyan hamar, mint a férfi, hajlandóbb tűrni, várni, szenvedni, hajlandóbb kevesebbért dolgozni, jobban elhiszi a közmondást, hogy jobb a sürü krajcár, mint a ritka forint. És sokkal több betegséget eltud viselni, mint a férfi. Hanem a lelkiéletben, az erkölcsi életben és a bölcs gondolkozásban, ezeken a területeken látok én fogyatékosságokat a mi női világunkban. Magamat tartom elsősorban leggyarlóbbnak ott, ahol higgadtan megkell gondolni valamit. Én pillanatok alatt határozok, döntök adott helyzetekben, szeleskedek, okoskodok, beszélek, itélek, cselekszem. És ezt nagyon sokszor megkell bánnom, nem lett volna szabad szeleskednem. Aztán a lelki viharok, fergetegek, jégesők, pocsolyák. Minket mindezek a veszedelmek szinte naponta fenyegetnek. Tele van a világ durva, vad és alacsonyindulatu férfiakkal. E- zek mint a sáskahad úgy vetik rá magukat az élet moslékjának habzsolására. Berohannak a virágoskertekbe, legázolják a liliomokat, bemocskolják a tulipánokat, eltaposnak ibolyát, gyöngyvirágot. És tele van a társadalom megszégyenített, szirmaiktól megfosztott rózsákkal, sáros tulipánokkal. Nem Ítélek, sajnálok és locsolgatok. Ne Ítéljetek nőtestvéreim, akiket megkímélt sorsotok vihartól és sártól, hanem sajnáljatok másokat és ahol lehet segítsetek. Megmosogatott tulipánjaim a vihar után újra szépek lettek, ragyogtak, diszlettek, egy parányi szeretet életre hozta azokat. Egy parányi szeretet sok letiport női életet feltudna támasztani. Tulipánjaimnak a viharban és vészbenvaló hajlongása engem imára int, arra, hogy sokszor boruljak le Istenem előtt alázattal, kérjem kegyelmét, erejét, vigasztalását. És arra tanít, hogy ne eresszem el a harangot. Elsősorban lelkiismeretem hangját, harangját, templomom, gyülekezetem hívogató harangját, sohase maradjak el az istentiszteletekről (hála Istennek ma 37 éves vagyok, 10 éves korom óta egyszer sem hiányoztam a templomból) és másodszor, hogy ragaszkodjak a kötelességtudás hivó szavához, kövessem azt, amikor mások megsegítésére hívogat.
