Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)
1932-12-25 / 43. szám
304 EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1932 adásait vizsgálhatta át. Magyarország mindenható miniszterelnöke nem tartotta méltóságán alólínak, hogy egy vidéki szerény ref. lelkész felszólításának eleget tegyen. Győry Lóránd államtitkár, majd mint nyug, földmívelésügyi miniszter hetekig rendezte a pesti magyar ág. h. ev. egyházközség irattárát. Ez elhunyt jeleseink felemelő példája lebegjen a presbiter szeme előtt, mikor legközvetlenebb munkakörébe: az egyházközség gyűlésébe lép. Az egyháztanácsban értesül a felettes hatóságok rendeletéiről. A helyesen értelmezett autonómia elkötelezi a presbitert ezen rendeletek gyors és lelkiismeretes végrehajtására. Az én esperesemet, püspökömet, felügyelőmet ugyanis nem a szentszék önkénye ültette teljhatalmú zsarnokul a nyakamra, hanem éppen autonómiám adta jogommal élve magam emelhetem magam fölé, mert a vezetésre alkalmasnak, méltónak ítéltem: magamat csúfolnám meg, magamhoz lennék következetlen, ha intézkedéseit nem teljesíteném! Ugyancsak az egyházíanács ülésén tesz Egyh. Alkotmányunk azon rendelkezésének eleget a presbiter, hogy ,,az egyházban és iskolában minden helyesen és jó rendben történjék.“ Az egyházközség ügyeinek legalaposabb ismerője a lelkész, az iskoláé a tanító. A presbiter tehát ezek előterjesztéseit, javaslatait hallgatja meg és segít elfogulatlan tanácsával, hátsó gondolat nélküli véleménye őszinte nyilvánításával megvalósítani, egyházközsége érdekében diadalra juttatni. Sajnos a tapasztalás azt mutatja, hogy nem árt hangsúlyoznom, hogy ezek a tanácskozások szigorúan bizalmasak s a világi egyesületek férfiúi diszkréciója az egyháztanács megbeszélésére fokozottan kötelező. Az egyháztanács ülésein alaposan megvilágított, megtárgyalt teendők végrehajtása azután az, amit egyházépítő munkának szoktunk nevezni. Igaz, hogy ennek nagy része a dolog természeténél fogva a lelkészre, a tanítóra nehezedik. Azonban nem nehéz elgondolni, micsoda óriási erkölcsi súlyt, erkölcsi erőt ad a lelkész szavának, ha a hívek azt látják, hogy legtekintélyesebb hittestvéreik: a presbiterek járnak elöl jó példával egyházuk iránt való kötelmeik teljesítésében. Meg azután a legbuzgóbb, legmunka- biróbb lelkész is csak egy ember, akinek sokszor fizikai ideje sincs minden híve felvilágosítására, valamely új határozat, intézkedés egyházilag üdvös voltáról való meggyőzésére, rábeszélésére. Ezt elvégezni hivatalával vállalt nemes kötelessége a presbiternek. Ha ezt lelkiismeretesen elvégzi, a legáldásosabb egyházépítő munkát végezte, mert egységes hangulatot, közérdeklődést teremt, megtöri, megszünteti egyházközségeink mai legmakacsabb nyavalyáját: a közönyt. Amelyik egyházközségben a presbiter ilyen munkát végzett, az az egyházközség erkölcsi, válási közösség lesz a szó kívánatos, legnemesebb i]yen egyházközség minden taga a Ja a közös szent cél érdekében történő, összehangzó együttműködés, összetartozóság felemelő tudata. Ez a tudat lelkesíti azután a híveket áldozatkészségre, neveli, készteti hitbeli buzgóságra, mélyíti a vallásosságot, acélozza a hitet. Ezek után elénk mered és feleletet követel a nagy kérdés: Hogyan kellene, hogyan lehetne az egyházközségeknek ilyen elhivatott presbitereket keresniök és találniok? Első pillanatra nehéznek látszik a felelet, mert az Egyh. Alk. megköti a kezünket. Jó megoldás lehetne, hogy a híveit ismerő lelkésznek adnók meg a jelölés jogát. De ez ellen az autonómia rajongói tiltakoznának. Ki segít rajtunk? — Ki más: a presbiter! Ő ismeri hitsorsosait, tudja ki lehet a jövőben értékes munkatársa. Nem szabad a fáradságot sajnálnia és a nemes cél érdekében még a — bocsánat az ominózus szóért — korteskedéstől sem szabad visszariadnia. Legközelebbi zsinatunkon a presbiter kiválasztást okvetlenül szigorúbb feltételekhez kell kötnünk, mert az egyházközségek haladása, felvírulása, jóformán egész léte azon fordul meg, hogy milyen a vezetősége. * Az eddig mondottak alapján — azt hiszem — mindenki elismeri, hogy a presbiter feladata súlyos, munkája értékes. Ugyan mi ezért az önzetlen, lelkes fáradozásért a presbiter jutalma? Korunk anyagias gondolkodású, törpelelkű fiainak, akiknek lelkében a vallásosság isteni szikrája kialvóban van vagy tán már ki is aludt, azt felelem: semmi. — Azoknak az igazánevang. hittestvéreinknek azonban, kiknek ereiben cserge- dezik még egy csepp a hitbuzgó elődeink véréből, im ezt mondom: Egyháza javáért végzett munkássága jutalmát nem keresi a presbiter a világban, nem várja a világtól: megtalálja azt magában. Ha lelkiismeretének szava, ez a megvesztegethetetlen kis bíró azt mondja presbiteri működésére: Jól van, hív szolgám!“ Ez a boldogító tudat többet ér a külvílági elismerés minden illatos, de tovaszálló tömjénfüstjénél. Dr. Benkő István. Erős várunk. Alig van konferencia vagy más alkalom, hogy ezen egyetlen énekünk dallama és szövege miatt ne volna súrlódás és bosszúság. Az egyik vidékről jövő így, a másik vidékről jövő úgy és ki tudná mind elsorolni, amennyi szöveggel és dallammal énekelik az evangélikusok a mi nagy reformátorunk eme örökszép vallásos dalát. Nem csoda, hogy a gyűlések vezetői szinte kerülik az énekel- tetését, nem akarva, hogy az egész éneklés zavarba és szégyenbe fulladjon. Szükség volna tehát oly intézkedésre, amely ezt a visszás helyzetet megszüntetné, mert szégyen, hogy épen ezen legfontosabb énekünkben nincsen egység és másodszor jogtalanság az egyesek részéről, hogy valaki — akár
