Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)
1932-02-07 / 6. szám
46. EVANGÉLIKUSOK LAPJA anyakönyvelés folytán lett evangélikusnak beírva. így láthatjuk, hogy a statisztika se százszázalékig helyes. Különben is állítom, hogy úgy a reverzáli- sok, mint az áttéréseknél sokszor olyan okok játszanak szerepet, amelyek az egyház egészének vallásos életével, az egyház életre valóságával nincsenek szerves összefüggésben. De tartsuk bár fontosnak ezeket a kérdéseket, napjainkban, mikor a világ nagy átalakuláson megy át, mikor arról van szó, leszünk-e vagy elpusztulunk-e — az ellenségnek ez az apró portyázása, amelynek folyamán esetleg egypár lelket talán sikerül neki, leginkább nemtelen eszközökkel elhalászni, nem lehet döntő jelentőségű a mi egyházunk jövőjét illetőleg. Vigyázzunk azért, hogy erőnk fel ne őrlődjék ezen apró csatározásokban. Minden erőnket a lelkek igazi belterjes gondozására kell fordítani, hogy gyülekezeteinkben kiépítsük az igazi szeretetmunkát, amely a szegénységet kell hogy vissza hozza egyházunkba, azután az ifjúságot, amelyet szintén elvesztettünk, nyerjük meg, hogy céltudatos munkával gátat tudjunk vetni az általános elerkölcstelenedésnek és elegyháziatla- nodásnak. Ez legyen egyházunk jövőjének célravezető biztosítása. Dr. Szeberényi Gusztáv. Könyvismertetés „Ismerd meg magad!" címmel Szabó Imre Budapest fasori ref. lelkész 14 elmélkedésből álló beszédsorozatot adott ki. A ma élő református lelkipásztor gárdából egy sem áll hozzánk evangélikusokhoz oly közel, mint Szabó Imre. Az, hogy templomát alig pár lépés választja el fasori ev. templomunktól, szimbolikus jelentőségű. Szabó Imre hozzánk való konstellációja azonban nem a fővárosi aréna szüleménye. Zenitre érkező nagyjaink közt a múltban is mind két részről voltak olyanok, akiket a személyes barátság melegebb szimpátiára hevített a testvér-egyházzal szemben. Szabó Imre esete azonban más. Őt a keresés és a Krisztusért való tusakodásnak az az ideje kapcsolta hozzánk, mikor ő még a névtelenség homályát élvezhette. Amikor Hofacker és Claus Harms prédikációit olvasgatja s a Jézus sebeinek mélye című énekünket szívta magába a komáromi káplán-szobában. Predesztinálta őt erre az is, hogy a Dunántúl emlőin nevelkedett, ahol az evangélikus és református kedély legtovább hordott magán valami közös bélyeget; s hogy külföldi tanulmányútjai nem Anglián, nem Hollandián vittek keresztül, mint a legtöbb, ma vezérszerepet játszó ref. kiválóságé, hanem Németországon. Könyvei közt jobban ott találjuk a német ev. theológiai könyveket, mint talán hasonló pozícióban levő ev, vezéregyéniségeinknél. Ebben a könyvében is több idézet van Luther Nagy Kátéjából és ugyancsak lutheránus Bezzeltől, Mindezt jól esik elmondanunk, nemcsak azért, hogy könyvére hathatósabban felhívjuk a figyelmet, hanem azért, mert jól esik megállapítani azt, hogy a budapesti, * 1932. sőt lehet mondani az egész magyar reformátusság általános szimpátiáját épen egy olyan ember élvezi, aki kedély- és lelki forrásmerítés tekintetében oly közel áll hozzánk. Van a budapesti ref. frontnak nagyon sok képzettségben, bibliai világosságban, speciális éleslátásban Szabó Imrénél a versenyt könnyen felvevő atlétája. De hogy egyben sem találta meg annyira a maga emberét, mint Szabó Imrében, nagy dicséret ez a budapesti református Sionra is. Mert Szabó Imre többlete: az a naiv, „de semmivel nem gondoló" merész és elszánt odaadott- ság, amely valami kimondhatatlan őseredeti belső bizonyosságokból fakad. Legutóbb az új budapesti ref. egyházmegye megalakulásakor azt is meg kellett tudnunk, hogy Szabó Imre nemcsak egy már magához nevelt gyülekezetnek az embere, hanem a hivatalos és tiszthordozó református Sionnak is bírja bizalmát. Hiszen nem kis dolog az, hogy ennek a 110.000 lelket számláló egyházmegyének ilyen fiatal lelkész lett az első esperese. Mindezek a megállapítások nem Szabó Imrére, hanem arra a református ébredési folyamatra szórnak fényt, amelyen keresztül az Ur a mi egyházunknak is akar küldeni biztató és sürgető üzeneteket. Szabó Imre könyve folytatása a Miatyánkról pár éve tartott hasonló sorozatos igehirdetésének. A Tízparancsolatot úgy mutatja be, mint az önismeret tükrét. „Minden ember életében rákerül a sor az Istenhez való viszonya tisztázására, hogy önmaga megismerésére eljuthasson. A helyes önismeret kezdete épen az, mikor az a különbség derengeni kezd lelkűnkben, hogy az Istennek egész más gondolatai vannak rólunk, mint magunknak." Megrázó erővel mutatja ki, hogy a mai ember, mint akarta túltenni magát a tíz parancsolat lekicsinyelt igazságain, s most ezek az igazságok felemelkedve, mint félelmetes pallos zuhannak rá a megítélt emberre. Nyíltan megvallja, hogy a Tiz-parancsolat ném is lesz más számára elfogadhatóvá, csak aki életének központját, az önimádás legszebb formáival is szakítva, magába az élő Istenbe helyezi át. A társadalmi kérdések, a házasság kérdése csupán akkor oldható meg, ha előbb az egyének az Istenhez való általános viszonya radikális rendezés alá kerül. A mű nagyon sok élményt, idézetet és statisztikai adatot mozgósít az igazságok meggyőző kimutatása érdekében, de legnagyobb ereje abban van, hogy magát az Igét hirdeti a személyesen ébresztő, alázatos és félelmetes prófétai szóval szól a lelkiismerethez. Ép azért a könyv olvasása nem langyos vallásos érzések kiválasztásával jár, hanem az élő Isten színe elé való idézéssel, amely a lelket teljes életátadással az Ur mellett való döntésre szólítja fel. Ne gondolja azonban senki, hogy komor, ó-testamentomi, mondjuk kálvini hang uralkodik ezekben az elmélkedésekben. A Sinai hegyét kezdettől fogva kiséri a Golgotha hegye. Misem jellemzőbb erre a Tízparancsolatról szóló elmélkedés-sorozatra, mint hogy az utolsó elmélkedés a tékozló fiú evangéliumáról szól. „Nem lehetsz addig boldog ember, míg össze nem roskadtál a Krisztus keresztje alatt.“ Az egész könyv az erdélyi reformátusok egyik legszebb éneksorával végződik: „Jövök semmit nem hozva, Keresztedbe fogódzva." G.
