Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)
1932-12-18 / 42. szám
29S EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1932 főre emlegetik (pedig igazán nem érdemlik meg, hiszen vannak többen is méltóságosak), ne adták volna nekünk a legtöbbet abból, amit adhattak és pedig nem „jóhiszeműségből“, hanem szívből és lélekbőL Hiszen mi láthattuk azt, mennyira szívükön viselték sorsunkat, mennyi szeretettel, odaadással igyekeztek bennünket útravaló- val ellátni. De majd ők részletesebben elmondják gondolataikat. A magam részéről elismerem, hogy nincs olyan képzettségem, aminőt a cikkíró kívánna, azt is, hogy látóköröm szánalmasan szűk és rövid átmérőjű, azonban azt állítom, hogy ehhez a fakultásnak semmi köze. Legfeljebb saját mulasztásaimnak köszönhetem, bár meg vagyok győződve, hogy képzettségét és látókörét senki sem fogja odaállítani mások elé követendő példaképnek. A legízléstelenebb, legfarizeusibb valami volna ez. Ellenben nagyon hálás vagyok a cikkírónak, hogy a szabad kritika emlegetésévé! eszmecserére hívja fel a magyarhoni ev. papságot és azokat, akiket a kérdés érdekel. Erre a szabad kritikára valóban nagy szükségünk van. Megbocsáthatjuk és megengedhetjük egymásnak. De megkívánhatjuk egymástól, hogy az tárgyilagos legyen, kerüljön minden más vonatkozást. Kritikát csak az mondhat, aki maga is eltűri a kritikát. A cikkíró ezt kötelességünkké teszi!! Hogy az igazgató lelkész úrban a lelkészképzés gondolata felmerült, annak bizonyára okai lehetnek. Olyanok, melyeket maga körül tapasztalt, és pedig olyan fiatal papokkal kapcsolatban, akik, mint egy gyülekezet igazgatójához közel állanak. Ezeken tapasztalhatta a látókör és képzettség olyan hiányát, mely őt arra késztette, hogy tintába mártsa a tollat és írjon lelkészképzésről. Másokról nem írhatott, legalább is én nem hiszem, hogy a dunántúli fiatal papokról vette volna a példát. De különben is mi vagyunk azok, akik az utóbbi években kerültünk ki a theológiáról, akikről jelenleg szó van, vagyis Szeberényi igazgató lelkész úr kevesli a mi tudományos és nyelvbeli képzettségünket, nemkülönben látókörünket. Tökéletesen igaza van. Mi ennek tudatában vagyunk és érte önmagunkat okoljuk. De tudjuk azt is, hogy időnk még van és hogy mi kis fizetésünkből kenyeret veszünk s azután könyveket. Mi csak azt kérdezzük, tulajdonképen milyen legyen az a látókör? Szerencsétlen, kiképzésükben már előre kifogásolt theológus barátainkkal kérdezzük: mi legyen az, amit látnunk kell? Talán azt, ami Békéscsabán folyik, ahol nekünk fiataloknak alkalmunk se nyílik a gyülekezeti munkára, mert azt mondják, hogy az csak a paróchus lelkészek joga? Talán azt, hogy Békés- csaba-Erzsébethelyen egy lelkész gondoz több, mint 8000 lelket? Talán azt, hogy nem parochus paptársainkat, akik talán dolgoznának, mert nagyon szeretnek dolgozni, mellőzni kell mindenütt? Talán azt kell horizontális látókörrel látnunk, hogy a fiatalokat ne részesítsük támogatásban munkájukban, mert azok pietista mázzal vannak bekenve? Tulajdonképen mit kell nekünk látnunk? Tudjuk mi jól, hogy hogyan állanak egyházunk ügyei, de ha a veszélyt emlegetjük, az is baj. Tudjuk, hogy először is rajtunk papokon van a felelősség egyházunk jövőjéért; tudjuk értékelni aszeretetrnunka jelentőségét, azt is tudjuk, hogy az nem familiáris vállalkozás; tudjuk azt is nagyon jól, sőt meggyőződésünk, hogy evangeliom nélkül nincs élet sehol és ha nem adunk híveinknek elég evangéliomot, akkor elveszünk, mert egyházunk nem kultúrtársaság; tudjuk mi nagyon jól, hogy bajok vannak és azokon segíteni kell. De hát mit kell látnunk? Azt, hogy összeférhetetleneknek bélyegezzük egymást minden ok nélkül, de arra alkalmat egymásnak nem adunk, hogy hivatalos bűnbánattal, egy akarattal dolgozzunk az egy célért? Mit kell azzal a kívánatos látókörrel látni? Szolgalelküséget? Nyugodjon bele a ntü úr, hogy esperességében nagyobb a szolga- lelkűség, mint a kerületben, vagy az egyházegyetemen. Mert ott van ellenzék, de a mi egyházmegyénkben nincs. A szolgalelkűség pedig olyan fogalom, melyet úgy értelmezek és arra alkalmazom, akire akarom? Mit kell látnunk? Embereket? Mozgékonyságot, jó modort? Kell ezekhez theológiai magasabb képzettség, német vagy tót tudás? Nem a theológián van a baj. Másutt kell azt keresni. A theológián mindenki olyan alapot kaphat, melyre bátran építhet. Elég látókörét oda irányítania, hogy tandíját kifizethesse és eleget tegyen theológusi kötelezettségeinek. Majd professzoraink gondoskodnak arról, hogy ez az alap ne legyen túlságosan laza. Ellenben tessék alkalmat adni a papoknak a látókör kimélyítésére, végeredményben a theológia nem nevelhet poly- historokat és universalis filológusokat, vagy ha végképen nem vagyunk megelégedve a theológiai kiképzéssel, tessék, álljunk elő kész indítvánnyal. Ki tud adni jobbat és lényegesen különbet? „Vannak lelkészeink, akik olyan nyelven prédikálnak, amilyen nyelven soha egy könyvet el nem olvasnak" — írja és a tót nyelvre céloz. Azután azt írja; „A Luther Társaság pedig nem nagyon háborgat kiadványaival," Ez nagyon szép így egymás mellett. Az a kérdés tehát németül tanuljunk-e, vagy várjuk a Luther Társaság kiadványait? Mind a kettő lényegesen fontos. Sokkal fontosabb, mint a helyesírás tanulása. A tót helyesírást Csonka-Magyarországon nagyon kevesen értik, sőt a Felvidéken is vacillálnak ebben a kérdésben. Ha meg tudom magam értetni a hívekkel, akkor amúgy is kevés időmet arra használom fel, hogy más irányban képezzem magamat. Hallottam én hibás grammatikával prédikálni olyan lelkészt, aki egyébként nagyon otthonos volt a tót irodalomban. Békéscsabán eddig még minden káplán tudott annyira tótul, hogy a hívek megértették. Elég az hozzá, hogy mi ifjú papok megkaptuk a magunkét. Köszönjük szépen. Legalább még több alkalmunk lesz a komoly, szigorú önvizsgálatra. Legalább tudjuk, hogy papjaink a theológusokkal együtt tőlünk is sokat várnak és úgy a theológusok — mint a szűk látókörű fiatal generáció ügyeit is szívükön viselik. Szlany Pál, hitoktató-lelkész. „Evangélikusok Lapja" perselye. A lap fenntartására adakoztak: Kontsek Lászlóné Komadi, 80 fillér, Hankó Erzsébet -Budapest, 1;60 P.
